Kolbászka

Ágoston nagyapám nagyon szerette a kolbászt. No igen, de nem akármilyet, hanem azt, amit a saját disznajából a saját nyári konyhájában készített a böllér barátja. A disznóvágást külön rítus, s nem kis vita övezte nálunk. Nagyanyám már előre számolgatta, hogy mennyi hús kell pecsenyének, mennyi hurkát, kolbászt, meg egyebet kell elküldeni kóstolónak. Egyebet, mert a jó barátoknak még a szalonnából, tepertőből is jutott. Hogy küldeni kell, az nem képezte vita tárgyát, hiszen a szomszédok, barátok, ismerősök is küldtek nekünk. Így alakult ki az a különös helyzet, hogy mi minden télen csak egy, legföljebb két disznót vágtunk, mégis szinte minden héten került friss hús az asztalunkra. No meg az is megesett, hogy mire minden adag kóstolót szétmért nagyanyám, alig maradt valami a kétmázsás hízóból.

A nagy nap előtti estén a leghevesebb vita afölött dúlt, hogy orjára, vagy karmonádlira bontsa - e a böllér azt a szegény állatot. Megvallom, én még most se tudom úgy istenigazából, mi a különbség a kettő között, de az biztos, hogy valamelyik formánál több hús jutott a kolbászba. Arra viszont biztosan emlékszem, hogy akármi volt is a neve, nagyapám az utóbbit támogatta.

Megdarálták a húst, bele a fokhagymát, sót, paprikát, meg ami kellett, aztán a böllér könyékig feltűrt ingujjban dagasztotta a nagy kék vájdlingban a masszát. Majdnem úgy, mint nagyanyám a kenyeret. Mondom: majdnem, ugyanis őt soha nem láttam, hogy kóstolgatta volna a tésztát, a böllér viszont amikor belerakott valamit, némi átgyúrás után mindig megkóstolta a kolbászhúst. Elhúzta a száját, csettintett a nyelvével, aztán még tett bele ezt, vagy azt. Amikor már tökéletesnek találta az ízét, odaintette nagyapámat.

– Kóstold meg, Janikám, megfelel - e?

Nagyapám nagy szakértelemmel a mutatóujjára vett egy adag tölteléket, a szájába tette, jól megrágta elöl, jól megrágta hátul, hunyorított hozzá, a fejét ingatta, aztán kért még bele egy csípet paprikát, vagy fokhagymát. Végül, ha mindent jónak talált, koccintottak és így szólt a böllérhez:

– Hát valami ilyesmire gondoltam. Ezért hívlak minden télen téged böllérnek.

Ezzel megkezdődött – no nem a töltés! – a családi kóstolás. Először nagyanyám, aztán a többi családtag, végül én. Finom volt a töltelék, csak az bosszantott, , hogy a böllér bajuszt rajzolt vele az orrom alá.

Elsőként mindig a kolbász került a füstölőbe. A sonkának, szalonnának érnie kellett a sóban, a disznósajtot préselték. Közben a kolbász már ott piroslott a füstön. No, már az a része, ami megmaradt a kóstoló szétküldése után.

– Kolbászka – mondta nagyapám. – Amit a Makkai Jani betöltött a disznó belébe, az volt a kolbász. Ami a kóstoló után a padlásra került, az lett a kolbászka.

Afféle kákabélű, étvágytalan kölyök voltam. Olykor ebéd helyett is jobban esett a zsíros kenyér. De ha nagyapám leült kolbászt enni, annak soha nem tudtam ellenállni. Odaültetett a térdére, elővette a bicskát, aztán elkezdett szeletelni. Egy falat kenyér, az volt a ló. Rá egy karika kolbász, az volt a huszár. Egy neki, egy nekem. Végül fölfaltuk az egész hadsereget. Az igazi nagy háború mégis szőlőkapáláskor volt a kunyhóban. Mert szőlőt kapálni nem lehet kolbász nélkül. Ez természetes, nem? Viszont ha a padláson maradt, soha nem érte meg a kapálást. Elkoptatták a nagy csaták. Így aztán nagyapám a füstölés után mindig berakott két szálat a tarisznyájába, kiballagott vele a szőlőhegyre és fölakasztotta a kunyhóban a szarufára. Kapálásig úgy kiszáradt, hogy szinte leugrott róla a bőre. Amikor ebből kezdtünk katonázni, az volt ám az igazi háború! Mindig én győztem, a kolbászka meg lassan elfogyott.

*

A hetvenes évek elején egy díjnyertes szocialista brigádot kísértem Erdélybe. Az ő jutalmuk a turista út volt, az enyém meg az, hogy üzemi újságíróként megírhattam az élményeiket. Csodálatos helyeken jártunk. Arad, Vajdahunyad, Kolozsvár, a Tordai - hasadék... Valahol Kalotaszeg környékén járt velünk az autóbusz. Az út mentén a kerítések tele voltak szebbnél szebb hímzésekkel. Mellettük ültek, dolgoztak az asszonyok. Várták a betérő vevőket. Leszálltunk a buszról, nézelődtünk, gyönyörködtünk. Útitársaim a beváltott lejeiket számolgatták, meg a bőrönd mélyén elrejtett Amo - szappant, farmer nadrágot próbálták elcserélni szőttesekre.

– A forint is jó – mondta egy fekete fejkendős öregasszony –, de ha egy falat kolbászka volna, adnék érte szép terítőt.

Volt még egy arasznyi kolbászom. Nem házi, még hazai boltból való, olcsó füstölt kolbász. Megmutattam neki. Felcsillant a szeme.

– Adok – mondta – adok érte szép terítőt. Kolbászka... az unokámnak.

Az arasznyi kolbászt egy kis tiszta kendőbe csavarta, s a pruszlikjába rejtette. Aztán leakasztott a kerítésről egy szép hímzett terítőt és a kezembe nyomta.

– Ezt adom. Isten áldja vele! Az unokám szereti a kolbászkát...

A terítő még most is megvan. Az öregasszony emlékét őrzöm vele a szobám falán. Remélem, az unokának is ízlett a kolbászka. Felnőtté cseperedett, s nemcsak egy katona jut neki, hanem egész szál kolbász.