A RÉZGIDA

Ha néha bemerészkedtem Nagyanyám levendulaillatú szobájába, mindig áhítatot és elfogódott kíváncsiságot éreztem. A szoba homályos volt és titokzatos, különös illataival, s a leeresztett rollokon átszüremlő fénynyalábokkal. A sarokban terpeszkedő plüssdívány piros rózsái és a középen csüngő lámpás gyöngyös rojtjai mind szívet és szemet gyönyörködtető látványosságok voltak. Olyankor, ha Nagyanyám néha bent felejtett, elmerülve bámészkodtam ott, csak a falióra öblös, mélyhangú ütése riasztott fel. De ami a legjobban lenyűgözött, az Nagyanyám sublódja volt.

Már maga a sublód olyan tekintélyes volt faragványaival és cirádáival, hogy ujjam hegyével is csak félve mertem érinteni. Ha messzebbről néztem fel rá, vagy egy zsámolyra álltam, mindent láthattam, ami szét volt rakva a tetején. Aranyszegélyű csészikék, porcelánváza, ami egy fatörzset ábrázolt - előtte egy kisfiú meg egy kislány álltak szintén porcelánból. Volt ott egy tollszár, amibe hogyha belenéztem - mert a vastagabbik végén kis ablakocska volt - havas erdőt láttam, parányi házikóval, volt ott egy könyv, tele fényképekkel, kis tulipános ládika, aminek a belsejét még sohasem láttam.

De ami bontakozó öntudatomat legjobban foglalkoztatta, az a rézgidácska volt, amely ott állt a sublód közepén kecsesen, ugrásra készen egy tenyérnyi kis csipketerítőn.

Mikor fedeztem fel? - már nem tudom, de amióta felfedeztem, nem érdekelt a tulipános ládika, sem a tollszár - csak a rézgida. Róla álmodtam, róla gondolkoztam az ötéves gyerekek makacs vágyakozásával, de csak néha láthattam. Nagyanyám úgy féltette azt a szobát és benne felhalmozott kedves emlékeit, mintha ezek megmaradásától függött volna az élete. Tudtam, hogy ebből a szobából nem veszhet el semmi, tudtam, hogy az öreg dívány mindig ott áll a sarokban, az asztalon mindig az a kissé fakózöld bársonyterítő volt, a rollok örök időktől le voltak húzva, mint ahogy örök volt itt a birsalma és a levendula illata is.

Életem unalmas volt, mint azoké a gyerekeké, akiknek nincs testvérük. A játékaimat már meguntam, újat nem tudtam kitalálni.

Beszélgettem a dáliákkal, és bogarakkal, de ezt is meguntam, mert nem válaszoltak csacska kérdéseimre. Aki néha csöpp örömöt hozott magányos kis életembe - Sándorka volt, a cipészék kisfia. Csak ilyenkor tudtam nevetni. Sándorka már iskolába járt, kijárta az elsőt. Büszkén és tisztelettel néztem fel rá, amiért írni és olvasni is tudott., e mellett papírból repülőt, hajót, csákót és kis bukszát csinált nekem. Ha elment egyszerre üres lett a kert és rámnehezedett a magány. Ilyenkor Nagyanyámnak áradoztam Sándorka ügyességéről, jóságáról, míg csak Nagyanyám fel nem bosszankodott örökös motyogásomon, és kezembe nyomva egy almát ki nem küldött játékaimhoz.

Egyszer meséltem Sándorkának a rézgidáról. Sándorka vékonypénzű, sápadt kis legényke volt, csendes, lányosképű.

Addig beszéltem, mígnem őt is megbűvöltem a rézgidával.

- Ha én is láthatnám... - mondta epekedve. Addig töprengtünk, míg egyszer megjött a várva-várt alkalom. Nagyanyám a csirkéket hajkurászta be az utcáról, mi meg uzsgye, be a szép szobába. Ott álltunk egymás mellett a félhomályban, dobogó szívvel.

- Jaj, ha Nagyanya meglátna… Valami neszt hallottunk és ijedten szaladtunk ki, csendesen betéve az ajtót.

Ettől kezdve egyetlen beszédtémánk a gidácska volt.

Így jött el a szeptember.Sándorka másodikos lett, én meg elsős. Nagyanyám Sándorkára bízott. Ő reggel beszólt értem és délben mindig megvárt, ha előbb jött ki az iskolából mint én. Sándorka ha néha csatlakozott is a többi fiúhoz - mindig fogta a kezem.

Volt egy nyurga, szeplős arcú fiú, a haja mindig a szemébe lógott, és a könyveit összeszíjazva hordta a hóna alatt. Verekedős, rossz fiúnak mondták. Ez egyszer összeveszett Sándorkával és azt mondta neki:

- Te sete - suta ! -

A többiek elkezdtek nevetni, és engem is csúfolni kezdtek, amikor védelmembe vettem kis barátomat.

- Hallgass te kis béka, elmehetsz a sete-suta lovagoddal. -

Én eddig nem is vettem észre, hogy Sándorka balkezes, sajnáltam őt és elkezdtem sírni. Ő egészen piros lett a szégyentől, és alig mert rám nézni.

-Ti vagytok a sete-suták ! - kiabáltam vissza a nagyfiúknak.

- Ne is hallgass rájuk - mondogattam egész úton.

Attól fogva mindig csak kettesben mentünk. Sándorka a torna alól is fel volt mentve, pedig úgy szeretett volna ugrálni, de gyenge volt és vérszegény. Két kistestvére volt még, akik ikrek voltak, édesanyja tüdőbeteg volt és édesapja keveset keresett a cipők javításával. Ezt Nagyanya mondta, amikor egy nagy darab kalácsot csomagolt az ikrek részére.

Elmúlt a karácsony, el a húsvét is. Már én is szépen kanyarítottam a betűket és olvasgattam a meséket, de álmaim netovábbja még mindig a rézgidácska volt. Végre megvoltak a vizsgák is. A nagy tanulás miatt egyre kevesebbszer tudtam besompolyogni a szobába, aztán kis időre el is feledtem, annyira lekötötte figyelmemet az új meséskönyv, amit jutalmul kaptam jó bizonyítványomért.

Sándorkát már régen nem láttam, torka fájt, s hogy el ne kapjam, nem volt szabad meglátogatnom.

Egy délután azonban örömtől ragyogó arccal állított be hozzánk. Titkolózva hívott egy érdekes játékra. Addig kunyerálta Nagyanyámat, míg az beleegyezett, hogy elmehessünk a patakhoz játszani, amely ott folyt a kertek alatt.

Magam is türelmetlenkedtem, mi lehet az új játék, amit Sándorka ígért.

Amikor a patak szélére értünk - rám szólt, hogy üljek le és hunyjam be a szemem. Becsületesen behunytam, még a kezem is rátettem.

- Lehet ! - mondta örömittas hangon.

Felnéztem, aztán körülnéztem, nem láttam semmit. A délutáni nap rézsutosan siklott keresztül a patakon és valami felcsillant a fűben. Kerekrenyílt szemmel ugrottam talpra. Csöpp vályú mellett ott állt gyermekszívem minden álma és vágya - a rézgida. Sándorka felragadta és tenyerén tartva ujjongott, táncolt, várva, hogy én is ezt tegyem.

- Nagymamád adta, amikor a torkom fájt - tudod kihallgatott minket a múltkor, mikor a rézgidáról beszéltünk - nekem adta. -

Elfeketült előttem minden. Neki adta. Neki és nem nekem. Nem nekem, aki mióta az eszemet tudom, bámulom és csodálom ezt a csillogó gyönyörűséget ott a titokzatos félhomályban... nem nekem adta, aki az unokája vagyok, hanem neki... neki adta...

Egy hirtelen, vad mozdulattal lekaptam Sándorka kezéről a gidát, és ugyanazzal a mozdulattal belehajítottam a patakba.

Elfehéredve nézett rám.

- Nesze neked - mondtam. - Nesze neked te sete-suta!

Azzal mint egy kis fúria elszaladtam. Egyszer visszanéztem, úgy állt ott, ahogy otthagytam. Már akkor elsírtam magam. Bántam, jaj de bántam, amit tettem. Nagyanyámnak egy szót se mertem szólni. Hánykolódtam, forogtam egész éjjel. Hol Sándorka szomorú, riadt szemét láttam magam előtt, hol meg a kis rézgidát a piszkos, iszapos vízben.

Két nap múlva egy rokonunk elvitt magához nyaralni, A két nap alatt állandóan rettegtem, mi lesz, ha Sándorka elmondja Nagyanyámnak, mit tettem.

De nem jött át.

Egész vakációmat megrontotta a patakparti emlék.

Szeptemberben hazajöttem. Vágytam a levendulaillatú szobába, de féltem is tőle. Tudtam, üres lesz egy hely a sublódon - és az az üresség nagyon fog nekem fájni. Egy délután mégis bementem, Minden a régi volt, csak talán nem olyan igéző, nem olyan titokzatos, mint máskor.

A sublód tetején - igen - ugyanúgy, mint máskor, ott csillogott kecsesen, szépen a rézgida.

Nem tudom elmondani, hogy mi játszódott le a szívemben - csodálkozás, szégyenkezés... Sándorka kihalászta és visszahozta... és Nagyanya most már tud mindent. Nagyanya megállt a hátam mögött, hallgatagon bújtam hozzá.

- No, mi van veled lelkecském?- kérdezte szeretettel.

- Nagyanya, hát nem haragszik rám, nem szid össze, amiért ezt tettem? Soha, soha nem leszek olyan rossz, és visszaadjuk a rézgidát Sándorkának, ugye Nagyanya?

Ő értetlenül nézett rám, majd leült a díványra és maga mellé húzott.

Elmeséltem a patakparti jelenetet, elmondtam azt is, mennyire vágytam a gida után, de én azt hittem, hogy ami ebben a szobában van, ahhoz nyúlni sem szabad, dehogy is merem volna elkérni...

Nagyanya csak szipákolt és bólogatott, pedig mindig csak keménynek és szigorúnak láttam. Most megsimogatta a fejemet. Csak ezután jött az én büntetésem. Kiderült, hogy Sándorka nem árult el. Csak eljött, és azt mondta, köszöni szépen, de ő már kijátszotta magát a gidával, különben sem illik az ő csirizes bögréik közé.

De olyan szomorú volt, azt hittem azért mert elmennek innen.

Kérdő tekintetemre Nagyanyám bólintott. – Igen, elmentek Budapestre, talán ott jobb lesz nekik.

Sírva fakadtam. Már most hogy kérek bocsánatot Sándorkától?

Nagyanyám akkor odalépett a sublódhoz, levette a rézgidát és kezembe adta.

- Tessék, legyen a tiéd, én nem tudtam, hogy annyira kívánod...

Megcsókolt és kiment a szobából.

Azóta már sok - sok év múlt el. A rézgida még mindig megvan, s valahányszor ránézek, úgy érzem magam, mintha kifizetetlen tartozásom volna.

***