Harmónia (diszharmónia?)

Kaptam néhány fordítást (ötven darab Baudelaire–t), nézném meg, vajon milyennek tartom, ha már úgyis izgat a fordítás, mint kihívás. Rögtön hiányoltam, hogy a verseknek legalább a címe nem szerepel eredetiben — az egyszerűbb visszakereshetőség miatt —, hiszen a múlt hónapban láthattuk, a Puskin versnél, hogy két költő nem feltétlenül fordítja egyformán még a címet sem.

Nos, a bőséges kínálatból kiválasztottam egy különlegesen szép, érdekes művet, az „Esti harmóniá”–t, elkészítettem a saját változatomat, és szokás szerint kerestem hozzá megoldást halhatatlan elődöktől is.

Így néz ki a kapott fordítás…

Baudelaire:
	Esti harmónia
	Lassan hull le az est, mint halotti lepel Becsukja kelyheit minden apró virág A csend ontja szerte megváltó illatát S telepszik a tájra nehéz lehelete. Becsukja kelyheit minden apró virág Halk hegedűszó hallik a holdon túlról A csend ontja szerte megváltó illatát Arany fényporban fürdik mélykék égbolt Halk hegedűszó hallik a holdon is túlról Arany fényporban fürdik mélykék égbolt Egy tört, magányos szív a semmibe sóhajt Sírba száll a nap, míg kong egy toronyóra Egy tört, magányos szív a semmibe sóhajt Oly szép az est, míg én oly magányos vagyok Sírba száll a nap, míg kong egy toronyóra Lelkem sötétjében csak emléked ragyog.
	Ford: Kántás Balázs

és így a két klasszikus: Kálnoky László és Tóth Árpád megoldása.

Charles Baudelaire:
Esti harmónia
Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva ontja minden virág a szent tömjénszagot; járják az est legét a hangok s illatok; valcer bús dallama, epedés kába sodra! Ontja minden virág a szent tömjénszagot; felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna; valcer bús dallama, epedés kába sodra! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt. Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna, gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt; alvadt vértóba fúl immár a nap korongja… Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot, gyűjti a csillogó múlt romjait halomba! Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja… Emléked mint arany szentségtartó ragyog…	Már jő a perc, midőn a rezge szár konyúltán Minden virágkehely tömjént sohajtva ég, Örvénylő illatot s zenét sodor a lég, Oh lenge, méla tánc, szédítő mélyú hullám! Minden virágkehely tömjént sohajtva ég, Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán, Oh lenge, méla tánc, szédítő mélyű hullám! Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég. Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán, Tört szív, amelyre les az éjszin öblű vég, Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég, Immár meghalt a nap, alvadt vérébe fúlván. Tört szív, amelyre les az éjszin öblű vég, Még tűnt nyomot keres, hol fénnyel int a múlt tán, Immár meghalt a nap, alvadt vérébe fúlván, Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék...
Kálnoky László fordítása	Tóth Árpád fordítása

Az eredeti mű :

	Charles Baudelaire:
	Harmonie du soir.	Körülbelüli átirata magyar hangzókkal:
1 2 3 4 5=2 6 7=4 8 9=6 10 11=8 12 13=10 14 15=12 16	Voici venir les temps où vibrant sur sa tige Chaque fleur s'évapore ainsi qu'un encensoir; Les sons et les parfums tournent dans l'air du soir; Valse mélancolique et langoureux vertige! Chaque fleur s'évapore ainsi qu'un encensoir; Le violon frémit comme un cœur qu'on afflige; Valse mélancolique et langoureux vertige! Le ciel est triste et beau comme un grand reposoir. Le violon frémit comme un cœur qu'on afflige, Un cœur tendre, qui hait le néant vaste et noir! Le ciel est triste et beau comme un grand reposoir; Le soleil s'est noyé dans son sang qui se fige. Un cœur tendre, qui hait le néant vaste et noir, Du passé lumineux recueille tout vestige! Le soleil s'est noyé dans son sang qui se fige Ton souvenir en moi luit comme un ostensoir!	Voászi vönir lé tam u vibran szür sza tizs Sak flőr szévapor enszi kön anszanszoár; Lé szon é lé parfüm turn dan ler dü szoár; Valz mélankolik é langurő vertizs! Sak flőr szévapor enszi kön anszanszoár; Lö violon frémi komm ön kőr kon afflizs; Valz mélankolik é langurő vertizs! Lö sziel e triszt é bó komm ön gran reposzoár. Lö violon frémi komm ön kőr kon afflizs, Ön kőr tandr ki he lö néan vaszt é noár! Lö sziel e triszt é bó komm ön gran reposzoár; Lö szolej sze nojé dan szon szan ki szö fizs. Ön kőr tandr ki he lö néan vaszt é noár, Dü passzé lüminő rekölly tu vesztizs! Lö szolej sze nojé dan szon szan ki szö fizs Ton szuvenir an moá lüi komm ön osztenszoár!	a b b a b a a b a b b a b a a b	13 12 12 11 12 12 12 14 12 12 14 12 12 12 12 15

Ami a vers szerkezetét illeti, rögtön feltűnik, hogy ölelkező rímekkel van dolgunk, ezen túlmenően is mindössze két — a és b — rímelésű sort találunk. Külön érdekesség, hogy a versszakok (az utolsó versszak kivételével) második sora a következő versszak első, míg a negyedik sora a következő harmadik sorában változatlanul megismétlődik. Tehát az 1, 3, 14, 16. számú sorok kivételével minden sor kétszer szerepel a versben.

Ez a forma a maláj pantunból (nálunk ismertebb a helytelen pantum megnevezés), illetve a pantun bêrkait*–ból Nyugat-Európában alakult ki, és terjedt el.

Némi megoldhatatlan csemegeként kínálja magát, hogy az egyik rím a „noir és a soir” mellett három, a hitélethez kapcsolódó, tárgyat — encensoir= tömjénező (füstölő), reposoir= pihenőoltár (körmeneten) és ostensoir= szentségtartó — tartalmaz. Semmivel nem lesz könnyebb a feladat attól, hogy — mint látni fogjuk — a versben nem a füstölőről, hanem a szó átvitt értelméről, az ömlengésről, a túlzó dicséretről lehet szó.

Voici venir les temps où vibrant sur sa tige Chaque fleur s'évapore ainsi qu'un encensoir; Les sons et les parfums tournent dans l'air du soir; Valse mélancolique et langoureux vertige! Chaêque fleur s'évapore ainsi qu'un encensoir; Le violon frémit comme un cœur qu'on afflige; Valse mélancolique et langoureux vertige! Le ciel est triste et beau comme un grand reposoir. Le violon frémit comme un cœur qu'on afflige, Un cœur tendre, qui hait le néant vaste et noir! Le ciel est triste et beau comme un grand reposoir; Le soleil s'est noyé dans son sang qui se fige. Un cœur tendre, qui hait le néant vaste et noir, Du passé lumineux recueille tout vestige! Le soleil s'est noyé dans son sang qui se fige, Ton souvenir en moi luit comme un ostensoir!

Íme jön az idő, amikor az ő rezgő száráról minden virág elillan, miképpen egy hízelgés (füstölő?); a hangok és az illatok terjengnek az esti levegőben; melankolikus keringő és epekedő kábulat! Minden virág elillan miképpen egy hízelgés; a hegedű rezeg, mint egy lesújtott szív; melankolikus keringő és epekedő kábulat! A menny szomorú és szép, mint egy nagy vándoroltár. A hegedű rezeg, mint egy lesújtott szív, egy gyengéd szív, mi gyűlöl határtalan és fekete űrt! A menny szomorú és szép, mint egy nagy vándoroltár; a Nap elmerült az ő saját vérében, ami megalvadt. Egy gyengéd szív, mi gyűlöl határtalan és fekete űrt, a fénylő múltnak összegyűjti minden emlékét! A Nap elmerült az ő saját vérében, ami megalvadt, a te emléked nekem fénylik, mint egy szentségtartó!

Incselkedik az ördög az emberrel, hogy „tegyen rendet” a sorok közt, mint ahogy két neves költőnk meg is tette. Gyönyörű versek kerekedtek a kezeik alatt, hiszen kínálja magát, hogy az a, b, b, a; b, a, a, b rímképlet mellé tegyünk egy — hasonlóan pontos — ritmusképletet is: 13, 12, 12, 13; 12, 13, 13, 12 stb. formában.

Ez így nézhetne ki az én megoldásomban:

Ím, eljön az idő, midőn a rezgő szárról
Illan minden virág, mint hízelgő szavak;
Hangtól s illatártól terhes az alkonyat;
Mélabús keringő, és epekedő mámor!

Illan minden virág, mint hízelgő szavak;
A hegedű remeg, mint egy szív bánatától;
Mélabús keringő, és epekedő mámor!
Mint nagy oltár, szép és bús a mennyboltozat.

A hegedű remeg, mint egy szív bánatától,
Lágy szív, mit sötét, mély űrtől űz iszonyat!
Mint nagy oltár, szép és bús a mennyboltozat;
A bukó Nap saját alvadt vérében gázol.

Lágy szív, mit sötét, mély űrtől űz iszonyat,
Emléket gyűjt a múlt felfénylő távolából!
A bukó Nap saját alvadt vérében gázol,
Emléked ragyog, mint szentségtartón a Nap!

De, hát Baudelaire — hasonlóan az eredeti formához — nem alkalmazott kötött szótagszámú sorokat, így — ha valamelyest is hűek akarunk maradni az eredeti vershez —, a lehető legnagyobb szöveghűség mellett, ezt is meg kell kísérelni követni!

Talán valahogy így:

Ím, eljön az idő, midőn a rezgő szárról
Illan minden virág, mint hízelgő szavak;
Hangtól s illatártól terhes az alkonyat;
Mélabús keringő, s epedő mámor!

Illan minden virág, mint hízelgő szavak;
A hegedű remeg, mint szív bánatától;
Mélabús keringő, s epedő mámor!
Mint egy nagy oltár, oly bús és szép a mennyboltozat.

A hegedű remeg, mint szív bánatától,
Lágy szív, mit sötét, mély űrtől űz iszonyat!
Mint egy nagy oltár, oly bús és szép a mennyboltozat;
A bukó Nap alvadt önvérében gázol.

Lágy szív, mit sötét, mély űrtől űz iszonyat,
Emléket gyűjt a múlt fénylő távolából!
A bukó Nap alvadt önvérében gázol,
Emléked nekem, mint fénylő szentségtartó megmarad!

Nekem is jobban tetszik az előző — kötött szótagszámú — változat, de ahhoz nem írnám oda, hogy fordította K.Sz.L., csak azt, hogy: Baudelaire nyomán.

Remélem, akad, akinek kellemes időtöltést nyújt a néhány fordítás összevetése!

Kisszőlősi Szánthó Lóránt

---

*„…Az a forma, amely az angol, német, francia költészetben elterjedt, s amely nálunk is felbukkant, voltaképpen nem is maga a pantun, hanem ennek „pantun bêrkait” (pantun-lánc) néven megkülönböztetett válfaja: pantun–versszakokban írt hosszabb költemény, melyben minden versszak 2. és 4. sora megismétlődik a következő versszak 1. és 3. soraként. Az európai utánzatok az eredeti képlettől eltérő, kötött szótagszámú sorokat alkalmaznak, s nemcsak a félsorrímet hagyják el, hanem gyakran a végrímek képletét is megváltoztatják. Nálunk Arany János Bor vitéze e forma legnevezetesebb példája…” in: Szepes Erika — Szerdahelyi István: Verstan, 3.3.4.1. A PANTUN; 488–489. old. Gondolat kiadó, 1981.