HUSZONHAT ÉVESEN

Huszonhat év, ahhoz elég kevés, hogy ijedten

fölsikoltsak: „ Koponyámat ezüstpapírba burkolta a dér!”

Pedig, hogy szerettem, átkozódtam, temettem!

És nem magamért.

Ad még nekem a sors, vagy akármi

annyi időt és hitemnek annyi erőt,

hogy elkiáltsam, ami csak nekem tud fájni,

a halál előtt.

Virágaim még harmatosak. Kórság nem rohaszt, nem öl.

Mezőimen topognak pávák, kövér bikák, tajték-szőrű csikók.

Konok vagyok. S naprendszereket szikráztat föl

szívemben a csók.

Virágaim tán szalmává száradnak maholnap,

vetésem kénkő, kőeső veri szét.

De addig csak hadd égjek-lobogjak

Az űr arany-ménjeként.

Meddig? Ki tudja? Ahhoz már mi közöm?

Élek. Tündöklő robbanás az életem.

S ha más égitest-tömegbe ütközöm,

útjából kivetem.

Mert más ki mondaná el helyettem

amit csak én tudok?

Amit, ha csak sejt is a szív, beleretten

És fölragyog.

Ne féltsetek. Elszánt vagyok és hajthatatlan.

S ha érdem ez, nekem elég.

Feltör ajkamról a kimondhatatlan

Emberiség.