Nagy Gáspár tenyerébe

Nem voltál ugyan naiv, de hittél

csaknem mindenben, és mindenkinek

Maradhattál volna még szemtanú,

de feddhetetlenként el kell temetni:

nézni, hogy lesz belőled porhamu.

Vacogva, csaknem belegebedni.

Az óra, mint a bot ütése: ver,

és mozdulatlanul vibrál a lég.

Életünk óriás késekkel perel,

és lassan lecsap ránk a böjti szél.

Kik elmennek, talán visszatérnek

-gondoljuk magunkban, sírod fölött.

Valahol kékebbre fested a kéket,

vagy csendben ülsz, egy indián kövön.

Végigtekintve ezen a világon,

először, vagy talán utoljára,

Talán azt mormolva: „visszavágyom”.

És a főnszél, belekap a lángba.

Mikor a gyávaságot számonkérték

mikor az iskolák sunyítottak és hallgattak,

mikor a hitet naponta cserélték,

mikor némán féltették a hatalmat:

Te magadtól féltél, soha senki mástól.

A súlyos szó utáni érzéstől,

a magadba való szörnyű némaságtól,

gyöngeségtől és szófecsérléstől.

Lesz egyszer egy nyárvég, lesz az ég fess kék,

és közénk, egyszer úgy térsz majd vissza,

hogy repülőznek újra a fecskék,

és az ég legtisztábban lesz tiszta.

Most verset öntünk, -mintha harangot,

és próbálunk lánggá merevedni,

mert mi más jelenthetne még rangot:

mint a tűzben is gyújtósnak lenni.