A LÁTNOK

A látnok képes olyan képzeleti képeket teremteni maga elé,

amire mások képtelenek lennének.

Az autókarambolra egyáltalán nem emlékeztem. Nemcsak a karambolra, de életem egyetlen azelőtti eseményére sem: az emlékek tömkelege egyszerre kiröppent az agyamból. Az orvosok azzal vigasztaltak, hogy örüljek, életben maradtam, ne foglalkozzam az emlékezet-kihagyásommal, ez több millió pácienssel megtörtént már, ők sem foglalkoznak a múltjukkal. Törődjek inkább a jövőmmel. Ha kíváncsi vagyok rá, ha nagyon akarom, a környezetem úgyis el fogja mesélni életem kisebb részleteit. A nagyokra pedig én magam fogok rájönni.

Az ápolónők kedvesek voltak, tették a dolgukat, több ilyen beteget ápoltak már, tudták, hogyan kell kezelni a félbolondokat. Tőlük tudtam meg, hogy hónapokkal azelőtt a Porche kocsimmal belehajtottam egy szembejövő traktorba, a felismerhetetlenségig összetörtem a kocsimat, hogy magamról ne is beszéljek. Egyetlen jó hírt hallottam csak tőlük, hogy hosszú idő után, hamarosan elhagyhatom a kórházat.

Egy nyári délutánon egy kimondottan szép asszony ült le az ágyam szélére. Fekete haja volt, ívelt szemöldöke alól gyönyörű zöld szemek tekintettek le rám. Könnyű, mélyzöld színű selyemruhát viselt, kellemes parfümillat áradt felém. Mosolyogva nézett rám, majd megkérdezte: hogy vagyok? Újságírónőnek néztem. Megnyugtattam, hogy jól vagyok, fájdalmat egyáltalán nem érzek, az étvágyam is a régi, igen kedvesek az ápolónők, és még minden jót mondtam a kórházról, nehogy valakinek kellemetlenséget okozzak. Türelmesen végighallgatott, közben megfogta a kezemet, simogatta, majd halkan megkérdezte: nem ismersz meg, George? Egyáltalán nem tűnt ismerősnek a nő. Egy kicsit hasonlított az egyik orvosnőre, de ő mindig fehér köpenyt viselt, és sosem tegezett le. Biztos, hogy nem ő volt az. Visszakérdeztem, hogy ismernem kellene-e magát, mire igennel válaszolt, és halkan hozzátette: a feleséged vagyok.

Clara boldogan újságolta, hogy csak kevés idő van már hátra, nem sokára mehetünk haza. Amikor végre eljött a nagy nap, letolta székemet az autóig, segített beszállni a Rolls-Royce-ba. Útközben elmesélte, hogyan történt a balesetem. Azon a napon Charles barátom korán reggel telefonált, hogy azonnal üljek autóba, és utazzam föl Párizsba, egy fontos tárgyalásra, amin okvetlen részt kellett vennem. Mielőtt felhajtottam volna az autópályára, a régi úton nagy sebességgel belerohantam egy, a kukoricásból előtűnő traktorba. Azt is elmesélte, hogy három éve lakunk Clermont-Ferrand-ban. Itt néhány évvel azelőtt, a villanegyedhez közel, a XVIII. században épült közepes nagyságú kastélyt vásároltam meg, amit szökőkutakkal díszített francia kert vesz körül. Tovább ismertette a közelmúltat, a részletekre is kitérve. A városban gyorsan híre kelt költekező életmódunknak, festményeink, bútoraink, lovaink értékének. Néhány hónap alatt körénk gyülekezett a város polgárainak elitje, gazdagabb rétege. Az összejöveteleket ő rendezte. A késő esti vacsorák nagy ivászattal, mulatozásokkal záródtak. Állítólag mindannyian ittunk az élők, majd a holtak egészségére, aztán ittunk királyainkra, a nagy francia forradalomra, befejezésül pedig ősrégi francia szokás szerint, nagy nevetések közepette ittunk asszonyainkra, lovainkra és azokra, akik meglovagolják őket. Vacsoráinkra még Párizsban élő nagynevű művészek, sőt, néha politikusok is eljöttek, hogy jelenlétükkel megtiszteljék estélyeinket, s a város nagyra becsült polgárait.

Semmire sem emlékeztem.

Egy nyári reggelen, amikor Clarával az egyik platánfa alatt megterített asztalunk felé sétáltunk, a titkárom futva jött felém. Azt súgta a fülembe, hogy egy rendőr kér bebocsátást a kastély területére. Velem szeretne beszélni. Engedjék be, mondtam, és terítsenek meg neki is a reggelihez. Amikor az egyenruhás őrmester megállt az asztal előtt, tiszteletteljesen levette tányérsapkáját, elnézést kért a zavarásért, és sajnálta, hogy nem ülhet asztalhoz velünk. Csupán egy rendőrségi idézést kell átadnia, mondta, ami másnap tizenegy órára szól. Kérdésemre, hogy mi okból kell jelentkeznem azt válaszolta, hogy legjobb tudomása szerint egy betöréses rablás ügyében kellene tanúskodnom, de lehet, hogy valami másról van szó. Clara szerint, Clermont-Ferrandban rablást sose láttam. Elgondolkoztam. Ugyan mi másról lehetne szó, amiért a rendőrségre citálnak? Mindenesetre pontosan tizenegy órakor jelentkeztem egy Baert nevű nyomozónál. Csak később, sokkal később tudtam meg, hogy ez a fiatalember nem a Clermont-Ferrandi rendőrséghez, hanem a párizsi gyilkossági alosztályhoz tartozott. Baert szőke és gyerekesen mosolygós arcú fiatal hadnagy volt. Színpatikusnak tűnt, csak a szeme valahogy nem illett az arcába. Sas szeme volt. Hellyel, kávéval, cigarettával kínált, amikor beléptünk egy irodába. Rágyújtottunk. Elmondta, hogy egy hónappal azelőtt egy betörés történt a kastélyommal szemben lévő villába, és mint szemtanút szeretne kihallgatni, illetve meghallgatni, hogy hogyan történt az eset, hiszen én éppen akkor fordultam be a kocsimmal a kastély elé, amikor a rablás történt. Tehát mindent láthattam. Semmilyen betörésre nem emlékeztem. A megjelölt napon pedig Marseille-ben, egyik kedves barátom házában tartózkodtam. Ezt az állításomat a hadnagy telefonon azonnal leellenőrizte. Szörnyű zavarba jött, nem tudta elképzelni, hogyan történhetett egy ilyen durva tévedés a rendőrség részéről. Nem győzött bocsánatot kérni, majd krákogva, köhécselve írogatott valamit a naplójába. Hosszan elgondolkozott. Csak amikor a két kávé már az asztalon gőzölgött, akkor szólalt meg újra. Vékony hangja hivatalosabban csengett az előbbinél. Nézze, mondta felhúzva lenszőke szemöldökét, állítólag az emberek sok mindenről beszélnek a városban magukról, de én ezeket a pletykákat nem hiszem el, vagyis hát arról van szó - forgolódott a forró kása körül -, hogy maga látnoki adottságokkal rendelkezik, és háromszor egymás után megálmodta a nyertes lottószámokat. Lélegzetvétel nélkül mondta el e hosszú mondatot, mint aki gyorsan túl akar lenni egy kellemetlen családi hír közlésén. Bevallom, időre volt szükségem, hogy feldolgozzam az elmondottak részleteit.

Legelőször arra jöttem rá, hogy nem betörés miatt idézett be a sas szemű hadnagy. Azt viszont nem tudtam kitalálni, miért hozta szóba a nyertes lottószámokat? Honnan tud róluk, és mi közük van a délelőtti találkozáshoz? Csendben várakoztam. Többször rám nézett, aztán azt mondta, hogy higgyem el, ő fenntartás nélkül hisz a látnokok különös képességeiben, akik azonban, az eddigi kutatások eredményei szerint, képtelenek lennének megálmodni, vagy előre látni a lottószámokat. Csak bámultam rá. Sértve éreztem magam, de csendben maradtam. Még midig nem tudtam kitalálni, hova akar kilyukadni. Olyan látnokok léteznek, tette hozzá, és legtöbbje a rendőrség szolgálatában dolgozik, akik például kapcsolatba tudnak lépni számukra ismeretlen élőkkel, vagy akár holtakkal is. Ez igen, ez be van bizonyítva, de a lottószámok ...! Felhúzta a vállát, így közölte tamáskodását, majd újra visszatért az előbbi példára, vagyis hogy gondoljunk csak arra az olasz asszonyra, aki nemrég segített megtalálni egy évek óta keresett áldozat holttestét.

Ettől az utolsó mondattól egyszerre kifutott az erő a testemből. Szédülni kezdtem, hányinger kerülgetett, kapkodva szedtem a levegőt. Elgyengülésemből látszólag semmit nem vett észre, tovább beszélt, most ismét a nyertes számokról. Hogy bebizonyítsa állítását, azzal folytatta, hogy a Párizsi Lottó Főigazgatóságon megmutatták neki a nyertes szelvényeim számait. A szakértők egyet értettek vele: első nyereményemet egyszerűen a szerencsémnek köszönhettem, a második és harmadik héten pedig, mivel már több száz szelvénnyel játszottam, ismét csak a szerencse segített a nyeremények bezsebeléséhez. Újfent kijelentette: lottószámokat, monsieur Lambert, nem lehet megálmodni! Belehörpölt a kávéba, hosszan, némán, most már mosolytalan arccal nézett rám a ravasz tekintetével. Mivel én is csak csendben iszogattam a kávémat, megkérdezte, van-e valami hozzá-fűznivalóm mindehhez?

Világos volt, hogy a hadnagy csapdát készített elő számomra. Az előző esti tévéadásra gondoltam, ami egy öt évvel azelőtti, Franciaországban elkövetett sorozatgyilkosságról szólt. Erre akart rátérni, ezért példázódott az olasz asszonnyal. Biztos voltam benne, neki is látnoki segítségre van szüksége. Igen, válaszoltam halkan a kérdésére, van hozzáfűznivalóm. Először is, ha megengedi, szeretnék kérdezni valamit. Szeretném tudni, hogyan talált rám a gyilkosságokkal kapcsolatban? Honnan tudta, hogy engem kellett beidéznie az öt évvel ezelőtt meggyilkolt lányok ügyében?

Hosszú idő óta, Baert most nevette el magát először, és most már nagy vidáman magyarázta: maga, Lambert úr, hibát követett el akkor, amikor a múlt hónapban a térképeket megvásárolta. Maga a VISA kártyájával fizetett. A számok alapján, a bankján keresztül találtam magára. Most pedig, ha nem akarja, hogy négy gyilkosság vádjával bíróság elé állítsam, mondjon el mindent részletesen úgy, ahogy történt. A mosoly végkép eltűnt az arcáról, hangja kard pengésének élességével csengett, miközben az íróasztal lapját ütögette öklével.

Megijedtem. Amennyire tudtam, összeszedtem magam. Az életem forgott kockán. Az ártatlanságomat kellett bebizonyítanom. De hogyan? Nem emlékeztem azokra a drámai eseményekre. Halkan, meggondoltan kezdtem beszélni.

Egy hónappal ezelőtt történt. Egyik éjjel hatalmas üvöltéssel ébredtem fel álmomból. Azt álmodtam, hogy egy hosszú, ablak nélküli fehér épület mögött álltam, egy eperfának támaszkodva. Egy gödröt néztem, meg azt a fiatal, mezítelen lányt, aki holtan feküdt a gödör szélén. Amikor megfogtam a lány csuklóját, hogy behúzzam a gödörbe, felnyitotta a szemét, rám nézett, és kérlelt, hogy ne temessem el élve. Erre ráhánytam a lányra a földet, és elmenekültem. Ekkor ébredtem föl álmomból. A feleségem hosszú percekig simogatott, babusgatott, csókolgatta az arcomat, hogy végre megnyugodjak. Rosszat álmodtál drágám, hajtogatta. Nézd, hogy megizzadtál, csurom víz vagy, gyere, lemoslak a fürdőszobában. Tiszta pizsamába öltöztetett, egyik kedvenc dalomat dúdolgatta, míg végre a karjaiban újra elaludtam. Reggel első gondolatom az volt, hogy jelentkeznem kell a rendőrségen, mert pontosan emlékeztem a helyre, amit álmomban láttam. A hosszú fehér házat egy domboldalba építették. A fának dőlve, háttal álltam a lenyugvó napnak. A dombról lenézve, jobb kéz felől, néhány száz méterre egy négysávos autópályát láttam. Attól még lejjebb, talán egy kilométerre onnan, széles folyó hömpölygött. Távolabb, a hátam mögött, a folyó és az autópálya iránya is elfordult ballra, vagyis dél felé. Biztos voltam benne, hogy ennyi adatból könnyen meg lehet találni a házat, és az áldozat sírhelyét is. Nyilvánvaló volt, hogy álmomban megint látomásom volt. Jelentkeznem kellett!

Clara azt mondta, őrült vagyok! Ha jelentkezem, és megtalálják a házat s a sírt is, engem azonnal letartóztatnak, mint a lány gyilkosát. Ilyet nem lehet megálmodni! Kiabálni kezdtem: látnok vagyok! Már megint látomásom volt! Te magad mesélted el, hogy annak idején a lottószámok is így jelentek meg előttem! Hatalmas plakátra voltak felírva a nyerőszámok! Ne nézz tébolyultnak! Fogadd el, amit mondok! Clara tovább ellenkezett. Azt mondta, hogy annak a tévéadásnak vagyok a hatása alatt, amit előző este néztünk végig, arról a négy lányról. Valóban, szörnyű hatással volt rám a részleteket látni, hallgatni. S főleg az a tény, hogy sem a négy lány tetemét, sem a gyilkost nem találták még meg. Mégiscsak tennünk kell valamit, mondtam. Meggyőződésem, hogy az áldozatok egyikének sírhelyét láttam. Fel kell utaznunk Párizsba, be kell mennünk a Térképészeti Intézetbe, és fel kell vásárolnunk az összes katonai térképet, amin a nagy francia folyók láthatóak.

Baert hadnagy csendben figyelte szavaimat. Hol beleegyezően bólogatott, hol tagadóan rázta a fejét.

Másnap, folytattam, mégiscsak felutaztunk Párizsba. A Térképészeti Intézetben megadták azoknak az üzleteknek a címét, ahol speciális turistatérképeket lehet vásárolni. Az egyik ilyen üzletben, az eladó egymásután tette le a pultra a részletes térképeket a Loire-ról, Rhône-ról, és a többi nagy folyóról. Az esténket azzal töltöttük el, hogy egymásután kiteregettük a térképeket az asztalra, és kerestünk egy olyan szakaszt rajtuk, ahol a folyó, és a mellette húzódó autópálya dél felé elfordul. Pihenésképpen időnként tévét néztünk, iszogattunk, vagy felváltva szundikáltunk.

Hajnal három óra lehetett, amikor Clara felkiáltott: gyere ide George! Megtaláltam! Még a ház is rajta van a térképen! Ráhajoltam a térképre. Megizzadtam. Nemcsak a ház, de még az eperfa is apró körrel be volt rajzolva a ház és az autópálya közé. Hajszálpontosan le volt rajzolva az álmom! Clara döbbenten nézett rám. Látomásod volt, George, tényleg látomásod volt! Vitatkozni kezdtünk: hogyan hozzuk a rendőrség tudomására, hogy valós álmot láttam, hiszen a megálmodott hely létezik a térképen. Clara ötletét fogadtam el. A térképen fel voltak tüntetve a hosszúsági, és szélességi körök vonalai. Azoknak a vonalaknak a metszéspontját, amik a házon futottak keresztül, kellett névtelen levélben elküldeni a rendőrségre. A levél elküldését veszélyesebbnek tartottam, mint a személyes jelentkezést, mégis, emellett döntöttünk. Így történt, hadnagy úr! Ez a való igazság!

Baert felállt, kinyitotta az ablakokat. Amikor visszaült a helyére a cigarettás doboz felé intett. Meggyújtotta a cigarettámat, ő is rágyújtott. Látja, mondta, ezt a látomását elhiszem, mint ahogy elhiszem azt is, hogy Mitterand elnök állítólag havonta konzultált nagyra tartott látnokával, vagyis médiumával, a fontos határozathozatalok előtt. Az pedig ma már történelem, hogy Kennedy elnöknek Los Angelesi látnoka megtiltotta, hogy Dallasba repüljön azon a napon. Megmondta neki, hogy halálos veszedelem leselkedik rá Dallasban. Ezután a következőket mondta: mielőtt hozzáfogtunk volna a névtelen levelet küldő személy felkutatásához, először elmentünk a megadott hosszúsági, és szélességi kör metszéspontjához. Megtaláltuk a házat, az eperfát, és az eltemetett szerencsétlen Brigitte Fleurie holttestét is. Gratulálok, Lambert úr, nyújtotta felém a kezét a nyomozó. Ön valóban kivételes képességgel van megáldva. Bravó! Most már csak egyetlen feladatom van hátra: meg kell győznöm magát, hogy folytassa kivételes képességének gyümölcsöztetését. Segítse a rendőrséget! Segítsen megtalálni a másik három szerencsétlenül járt lány holttestét! Megígéri, hogy segíteni fog?

Azon az estén nem tudtam elaludni. Egyik konyakot a másik után ittam, míg Clara azokból a szakkönyvekből olvasott föl részleteket, amelyek híres látnokok, jövendőmondók bevált jóslataikról szóltak. A könyv szerint a látnokok legtöbbször egy olyan tárgyat fogtak kézbe, ami a keresett személy használati holmija volt. Így kötötték össze őket, így kerültek kapcsolatba a célszeméllyel. Hollandiában történt, hogy a rendőrök egy pipát nyomtak a látnok kezébe, hogy meghatározza a pipa tulajdonosának a tartózkodási helyét. A kapott pontos adatok segítségével, az illetőt másnap megtalálták. Egy ismert angol látnoknak látomása támadt egy vonatszerencsétlenségről. Látomását elmondta az egyik legolvasottabb londoni újságnak. Az újság nem akart pánikot kelteni, ezért nem közölte le a telefonbeszélgetés tartalmát, így semmit nem tett a szerencsétlenség megakadályozása érdekében. Tizenkilenc halálos áldozata volt az ütközésnek ott, ahol a látnok megjelölte a szerencsétlenséget. Clara hosszan ismertette a szinte hihetetlen történeteket. Én is szerettem volna segíteni a rendőröknek, de nem tudtam hogyan. Úgy mégsem fekhettem le, hogy na, ma éjjel meg fogom álmodni, hol vannak eltemetve azok a szerencsétlen lányok. Másképpen kellett hozzáfognom e fontos feladathoz.

Baert hadnagy két nap múlva jelentkezett. Azt mondtam neki, hogy megpróbálok segíteni, de szükségem lesz az egyik keresett áldozat valamelyik használati tárgyára. Egy retikülre, cipőre, vagy akármire. Amivel kapcsolatba léphetek az áldozattal.

Másnap bementem a rendőrségre. Csendes, meditálásra alkalmas szobát készítettek elő a számomra. Két szék között kisebb asztalka állt a helyiség közepén. Az asztalkára egy ruhát, egy cipőt, és egy hajcsatot készítettek elő. Baert megkérdezte, leülhet-e mellém. Intettem, hogy igen, és helyet foglaltunk. Kérésemre elsötétítették az ablakokat, lekapcsolták a villanyt. Teljes sötétségben várakoztunk. Amikor kezembe vettem a ruhát, és két kezem között gyűrögetni kezdtem, valami furcsa érzés lett úrrá rajtam. Remegni kezdtem, homlokomról potyogni kezdtek a verejtékcseppek. Egy villamos áram végigszántott a karomban, a ruhát majdnem elejtettem. Hosszú percek után, képek jelentek meg előttem. Egy ismeretlen erő beszédre kényszeríttet: erdőrészletet látok ... egy utat, ami az erdő mellett húzódik … ez egy négysávos autópálya … sok autó megy rajta. A kilométerkövön a 97-es számot látom ... innen néhány méterre látok egy sírt ... tisztán látom a sírdombot ... látok egy széles folyót… a folyón híd ível át…a vashíd zöldre van festve ... nagy a forgalom a hídon…. Nem! Nincs híd a folyó fölött. Eltűnt a híd.

A képek eltűntek előlem, úgy éreztem, mintha ájulásból ébredtem volna föl. Nem tudtam, hol vagyok. Felkapcsolták a villanyt. Baert megfogta a karomat, megkérdezte, jól vagyok-e, kérek-e vizet, hívjanak-e orvost. Kábultságomból lassan magamhoz tértem. Körülnéztem a szobában. Öt civil ruhás férfi suttogva beszélt egymás közt a hátam mögött. Baert hátrafordult, és kijelentette: Lambert úr az orléansi hidat látta. Orléans-tól észak-nyugatra ível át a Loire-on az a zöldre festett híd. A civilek bólintottak. Baert gratulált, fantasztikusnak nevezte a teljesítményemet. Máris megmagyarázta, hogy a kilencvenhetes kilométerkő, és az Orleansi híd alapján tudja, hogyan lehet megtalálni a sírdombot, amit néhány szóval leírtam. Kérdésemre, hogy miből gondolja ilyen határozottan, hogy az orleansi hidat láttam a sok ezer francia híd közül, elmosolyogta magát, és azonnal válaszolt: mert az áldozat Orleansban lakott. Különben is, ismeri a hidat, már többször járt az áldozat szüleinél, akik ugyancsak Orlansban laknak. A napokban ők adták át neki a kislányuk holmiját.

Az orleansi lány holttestét is megtalálták. A napilapok, magazinok, rádió és tévéadók éjjel-nappal a szenzációs hírrel foglalkoztak. Ajnározták a francia rendőrséget, a bűnügyi nyomozórészleg kitartó, bűnüldöző munkáját. A riporterek egyöntetűen kijelentették, hogy most már rövidesen a gyilkos elfogására is sor fog kerülni. Boldog voltam, a hírek részleteit hallgatva büszkeség töltött el. Kérésemre sehol, sem újságban, sem a tévében nem említették meg a nevemet. Baert ezt megígérte, és be is tartotta a szavát. Tudomásomra hozta, hogy ha a harmadik, és negyedik áldozat sírhelyét is segítek megtalálni, magas kormánykitűntetésre számíthatok. Világhírű leszek! Könyveket, filmeket fognak írni rólam. Milliókat fogok keresni, ha segítem a rendőrséget.

Két napra rá ugyanabba a szobába vezettek be. Az asztalkán megint egy ruha, cipő, és egy bőrretikül hevert. Sokáig válogattam a tárgyak között, végül ismét a ruhát vettem a kezembe. Fáradtságot éreztem. Lehunytam a szememet. A látomásom pontossága lenyűgöző erővel hatott rám. Ismét a Loire folyó környékét láttam. A hirtelen támadt csendben halkan kezdtem beszélni. Amikor eltűnt előlem a képsor, sokáig mozdulatlanul, kimerülten ültem a helyemen. Még a mögöttem álló nyomozók sustorgása sem keltett életre. Fájt a fejem, hányingerem volt, szédültem. Nagy volt a sikerem, mindenki gratulált.

Napokig nem volt hírem a hadnagy felől. A tévéből értesültem, hogy megtalálták a harmadik áldozat holttestét is, közel a másik két áldozat sírhelyétől. Bárhova kapcsoltuk a tévét, vagy a rádiót, mindenhol a szerencsétlenül járt lányokról beszéltek.

Egyik délután éppen ledőlni készültem egy kis szundikálásra, amikor a titkárom jelentette, hogy egy Baert nevű rendőrhadnagy kér bebocsátást a kastélyba. Engedje be, mondtam, és besiettem a fürdőszobába, hogy rendbe hozzam magamat. Kimentem a teraszra. Négy civil ruhás férfi kísérte vendégemet. Lassú léptekkel, egymás közt beszélgetve, nevetgélve közeledtek a hosszú sétányon. A terasz elé érve, Baert mosolyogva kiáltotta felém: bravó, Lambert úr! Bravó! Megtaláltuk a harmadik tetemet is. Barátságosan átölelte a vállamat, kezet ráztunk, ő is, a többiek is, még egyszer gratuláltak a látomásomhoz.

Azon a napon hosszú ideig a kastélyban maradtak. Megvacsoráztunk, iszogattunk, aztán egészen hajnalig elbeszélgettünk. Végül is mindenben megegyeztünk. Baert betartotta a szavát: a bírósági tárgyalás zárt ajtók mögött folyt le. Sem újságírót, sem tévéseket nem engedtek be az ítélethirdetésre. Figyelembe véve, hogy a rendőrségi kihallgatások során mindent, a legkisebb részletekig töredelmesen bevallottam, életfogytiglan helyett, csak húsz évet rótt ki rám a bíróság. Itt szeretném megjegyezni, hogy csak a tárgyalás után tudtam meg az egyik ügyvédemtől, hogy az a ravasz, zsemlyeképű Baert nem a harmadik áldozat, hanem a felesége holmiját tette le az asztalkára. Szépen átvágott. Akkor legyen boldog, amikor én akarom.

Mindez 1990 őszén történt. Azóta tizenhat évet lehúztam már ebben a halványkékre festett, aránylag csinos kis cellában, ahol e sorokat írom. Mi történt az óta? Mindenemet elvesztettem. Clara eladta a kastélyt, az árát az ügyvédek testvériesen elosztották egymás között. Csúnyán bekerestek ezen az üzleten. A titkárom leköltözött a Côte d’Azure-re. Valahol Nizza környékén lakik egy tengerre néző villában. Magával vitte a Rolls-Royce-ot, Clarát, meg a lovaimat is. Most ő keféli őket. Hát, mit mondjak még? Megbántam, amit tettem. Néha elbőgöm magam, amikor azokra a lányokra visszagondolok. Vannak azonban olyan pillanataim is, amikor elátkozom őket. Ha nem lógott volna ki a mellük, meg a fenekük a mini ruhájukból, még ma is élnének. Nem kellett volna felizgatni engem a végtelenségig azért, hogy a végén kinevessenek, ellökjenek maguktól. Most 35-36 évesek lennének. Orleánsban laknának, és időnként piacra, cukrászdába járnának, ahogyan erkölcsösebb barátnőik teszik.

Még hátra van négy év. Ezt már guggolva is kibírom. Aztán, hátha lesz megint egy látomásom, és újfent bevágom a zsákba a lottófőnyereményt. Ki tudja? Mi látnokok tudjuk, hogy vannak még csodák.

Brüsszel, 2006