„Az élők becsukják a halottak szemét, a halottak kinyitják az élőkét. "
(bolgár népi bölcsesség)
Itt ülök egy halmaz papír felett, válogatok, tépdesek, magam se tudom, mit miért tartsak meg vagy dobjam a szemetesbe. Az ítélkezésben mindig segít valami. A számláknál az a racionális tény, hogy öt éven túliak, s már törvény szerint nem kötelező tartogatni.
A levekkel már szenvedek! Néha, az egész, ennyi év után, mit sem ér, vagy mert tele van köznapi, rég feledésre ítélt dolgokkal, vagy az, aki írta már rég halott, s csak én ismertem, az én emlékezetem őrzi, neve, arca, mozdulatai nekem villantanak fel képeket. Ha lesz valaki, aki hagyatékomban turkálgat, neki ez nem mond majd semmit.
Van, aki él még, de illetlen, vagy fájdalmas, vagy érdemtelen nevének, gondolatainak az említése. Van, mikor a szégyen dobatja el a bizonyítékot, amiről vallanak a sorok. Saját vagy mások szégyene.
Lassan itt is kialakul egy nekem tetsző rendezőelv. Csak azt tartom meg, ami, valamiért, bárki számára is fontos lehet majd. Tanúsága, ismerete, ígér valami kevésbé felejthetőt…
De ez az ötlet végképp keservessé tette a rendezkedést. Szent meggyőződésem lett, hogy egyetlen dolog fontos, tanúságos, érdekes: a saját életünk. Az is csak nekünk! Jelen esetben nekem.
Vegyünk egy példát. Mint minden embernek nekem is volt nagymamám, s amikor olvasom szálkás betűkkel írott sorait, aminek őrzőjét, a kockás papírt, szétrágta, besárgította az idő, s a tintaceruza lila foltokban őrzi az alig olvashatót – az jut eszembe, hogy az én fiam már a régi fényképek láttán meg sem kérdezi, ki ez az öregasszony, aki egy régi falusi ház tornácának lépcsőjén üldögélve őrá mosolyog. Pedig az volt az ő dédanyja. Őt már nem emlékezteti semmi, nem köti egy morzsányi emlék sem, s ez így lesz velem, veled, velünk, s az utánunk jövőkkel a világ végezetéig…
Lehet, hogy saját életünk még széljegyzetet sem ér majd a generációk történetében. Nyomtalanul tűnik el a változások mulandóságában. És mindig jön valaki, aki szortírozza az emlékeket, selejtezi őket, és kifelejt az emlékek halmazából.
Néhány szomorú példát hagy említsek.
Kezembe került, a család legújabb kori kedvencének, Princnek, a skótjuhász kutyánknak a törzskönyve, benne a családfája egészen a dédszülőkig. (Egészen pontosan nagyobbik fiamnak a volt kutyája, ő vette Egerben, 6000 forintért, 1988 decemberében, néhány nappal születésnapja előtt, úgymond megajándékozva ezzel önmagát.)
A sors kegyetlen és iszonyú fintora, hogy mindketten (a fiam és ő is) a karomban haltak meg, mindkettőt én temettem el, a rámszabatott kín minden keservével, a boldogtalan emlékezés hagyatékával.
Ha nem őrzöm meg azt a kis könyvecskét, ma már senki nem tudná a családban, hogy a teljes neve ROYAL-DYNASTY PRINC volt, akinek apja ZOHORACKE UDOLIE, az anyja pedig KING’S LYNN-I DESIRE volt.
De hiába kérdezném, a még élő fiamat, hogy mondja el a dédszülőkig a felmenőit, mert valószínűleg a nagymamák leánykori nevénél elakadna. Sajna, nincs már élő mellettem, aki emlékezne rájuk, csak én.
Egy másik eset. Soha senki nem érdeklődött, (s nem is fog) Csaba fiam utolsó levele iránt sem. Az anyjához írta, s bár borzasztó, de élete utolsó percéig gyűlölte. Nem tudta, nem akarta megtanulni a legszebb magyar szót: édesanyám.
„Ezt a levelet már rég meg akartam írni, de sokáig nem tudtam leírni ezt a szót: édesanya. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy most is csak megszokásból írom így. Nem bántani akarlak, inkább magammal szeretném tisztázni a dolgokat…”
Az emberrel meghalnak az érzései is, de a visszahagyott fájdalmat az élők még cipelik egy ideig.
Az elmúlt év második felében három, hozzám közelálló, tisztelt és nagyon szeretett barátot, sors- és kortársat veszítettem el; Cseh Sarolta költőt, Bor Iván István grafikust, és ifjúkorom nagy példaképét Baráth Lajos írót. Itt tartom most kezemben az utolsó papírra rögzített, nekem küldött emléküket. Szeretném hinni, hogy nemcsak nekem fontosak.
Bor Iván utolsó pillanataiban küldött minden barátjának egy albumot 100 rajzzal. Ez, amit ide mellékeltem nincs benne…
Saroltától az egyik „itthagyott” versének részletével búcsúzom…
Ez a virágágyás akkor is kerek volt,
akkor is élénken ragyogott az égbolt.
Akkor mégis más volt, mert te velem voltál,
válladon pihentem, lágyan átkaroltál.
S most? Hiába minden, nyomod se találom.
Hiányodról dalol a madár az ágon.
Utolsó sétánkon, mintha kértük volna,
magnóból szólt a dal, mintha nekünk szólna.
(Emlékeim hídján…)
Csak egy papírlap, amit mindketten fogtunk, ez az utolsó érintés, a megkezdett felejtés első pillanata…
Együtt vallom Sebők Anitával: „…Az őrzők már hadba álltak -- remegő izmokkal várnak, nyitnák már neked a kaput... Eressz inkább a szemedre fátylat, s úgy nézz, amíg még láthatsz, -- légy a gyermekmúlt magad. Ki tudja holnap fölkelsz-e még, mint a nap vagy zuhansz a mélybe, mint múló pillanat?…”
Baráth Lalival más a helyzet. Ő már éltében beköltözött a halhatatlanok közzé. Őt már nem lehet elfelejteni. Még ha mindenki megtenné, akkor is őrzi az irodalomtörténet.
Leveleinek egyike épp egy karácsonyi levél…
„…Késésben vagyok, tudom, s most karácsony második napján végre kihalásztam a ramaty alól az írószerszámom, s lám ihletet kaptam a levélírásra. Most érzem, mennyire nem szeretek én dolgozni, pláne, ha írásról van szó. Áron unokám is azt kérdte – látván egy könyvemet, hogy „Papa, ezt a sok betűt mind ismered?” S igenlésemre nagyon-nagyon rám csodálkozott.
Ekkor láttam tiszteletet a tekintetében…
Nagyon egyedül voltam karácsonykor. Ez volt a 19. magányos ünnepem. Nagyon rossz volt. Kibírtam. Az vígasztal, hogy a hetven után már nem sok év jöhet. Egyedül az unokám fáj. Még kellenék neki: ha hiszed, ha nem: annyi verset, mesét tud kívülről, jól előadva, hogy a tanító nénije nem győz csodálkozni. „Kitől tanulod?” kérdésre szinte hetykén mondja: „Hát a Lajos papától. Ő minden verset tud kívülről!” A kis túlzó – de jól esik. Gyógyulsz fiú! Dolgoznod kell, mert jót csinálsz és jól…”
Lehet, hogy ő is túlzott, de jól esett.
Íme, most már mindez múlt idő! Csak az emlékek érintése a mindenkori jelen… amit egyre jobban múlttá formáz az idő.
Szomorú esztendő volt a tavalyi, mondhatnám fekete év. Szinte havonta búcsúztunk és temettünk. Számolni is fájdalmas: Somlyó György, Faludy György, Határ Győző, Eörsi István, Beney Zsuzsa, Bella István és Lázár Ervin. Alig köszöntött be az újév, s a Kaláka is vesztett egy kedves, színes egyéniséget: G. Ferenczy Hannát. Az elmúlás koporsó kopácsa itt kopog már mellettünk…
Ha bele gondolok: mennyire személytelen, „tiszavirág” lesz ez a levél is, amit most írtam… Csak egy kattintás és az egész eltűnik a képernyőről… örökre!
***
