TÉBOLY

1./ Aki bolond:

az nem felel a tetteiért

többé már én sem felelek

s míg eszelősen nevetek

tervezgetek,

mit is csinálok eztán -?

Mert eddig

jaj, nem tettem semmit,

nem volt tehetségem máshoz

csak a megbolonduláshoz.

- Most azon töprengek éppen,

hogy mi szükségünk van az atomra

ha nem lesz belőle más

csak Csernobil, csak bomba.

- Hogy ez csak ma van így,

azt mondja Teller,

de holnapra éppen

az atom által

Kánaánná válik a világ.

- De miért nem ma?

Miért nem mostan

rögtön és azonnal!

Rettegést szül

minden pillanat,

káosz fortyog

a lábaink alatt

s holnapokról beszélünk

meg holnaputánról.

Ma kéne tenni valamit,

míg nem megy aludni a nap,

van tiszta forrás

míg él a Tenger,

mert az atomnál is drágább

a Föld és az Ember.

Az Ember, aki még

nem nőtt fel odáig,

hogy birtokába vegye

azt a kincset

mi jobbá tenné

sorsát, életét.

Elhatároztam hát,

hogy parittyámmal,

amelyben őserők feszülnek,

amihez józan eszem árán

jutottam,

szétparittyázom

a tudósok koponyáját,

a reaktorokat és

az atommáglyát,

laboratóriumot

és uránérceket,

minden abrakadabrát

képletet.

- Ne bántsatok érte.

Nincs miért,

már nem felelek

a tetteimért.

2./ Csillaghullás.

Egy este

parittyámat kezembe véve

kisiettem a házból

minthogyha hívott

volna valaki.

A metsző tavaszi szélben

aranyplakettként

fénylett a hold,

s tán kipucolták

a csillagokat -

oly sziporkázva égtek.

Műholdas antennák között

a kémény peremén

valaki ült, és belevihogott

a tenyerébe.

Talán Manó volt

és játszott velem

vagy rég elkószált

józan eszem -?

Szeme lidércként villogott

szólt hozzám,

s már nem vihogott

- Minek a csillag,

minek a fény?

Az egész föld

lepra, kelevény.

Csillagok hulljatok

bele a mélybe

s lehulltak mind

szennybe, sötétbe.

Nem kellett áldás

legyen hát átok

ez a bolygó már

nem a hazátok -

- Dehát az ember

kinek kezében

szerszámmá

szelídül a vas,

nékik hiányoznak

majd a csillagok

mint szerelemből

az illúzió. -

- A munka és a Televízió

úgyis kitölti

minden percüket,

vak lett a világ

kiégett, süket.

Az antikrisztus

jár mostan körül,

erős a gyenge,

bukásán örül

s követel újnál

újabb sarcokat.

Ezek sajnálnák

a csillagokat? -

- Dehát a gyermek

mit fog mondani,

miért is kellett

így kioltani

a sok sok kedves

égi csillogást? -

- Majd adnak helyettük

néki mást.

Műholdakat, sok

villogó mütyürkét

s majd ráfogják, hogy

mind igazi hold,

valódi csillag

sohase volt. -

Csak álltam ott

és néztem a Manót,

majd parittyámmal

célba vettem őt

egy csillaggal

mi lábamnál hevert.

- Pusztulj te rém! -

Mondtam, de nem felelt,

még egyszer felhangzott

az őrült vihogás,

azután csend lett,

eltűnt a látomás.

3./A feladat.

Láttátok ugye,

hogy megrepedt a nap

bánatában,

mert üres lett az ég,

olyan mint egy

hasadt korong,

komor, hideg

baljósan borong.

Az nem lehet,

hogy most már

így a jó,

hogy az embernek

sárkány volt az őse,

hogy pusztulóban

minden ami szép,

hogy a romlásnak

nincsen felelőse.

Kell, hogy legyen

ki még örül,

annak ha,

csillagos az ég

s azért, hogy mindig

az legyen

meg is tud halni még.

Vannak bolondok

többen is

látók, szív emberek,

akikre nem hallgat

az ész.

Próféciájuk jajszava

süket fülekbe vész.

- De jön talán

új századunk

s benne egy tisztább

nemzedék,

megmaradunk

vagy elveszünk

most ez lesz

itt a tét és

válluk görnyeszti

majd a feladat:

Helyükre rakni

a csillagokat.

4./ Nézetek.

Szépen sütött ma reggel a nap,

találkoztam a karcsú Hóvirággal.

Megkérdeztem, materialista e -

azt felelte, hogy ő igen.

Kértem, hogy bizonyítsa be

mert idealistának látszik.

- Ha az volnék, kibújtam volna

télen biztos odúmból,

elvégre a nap akkor is ott volt az égen,

amikor szél szánkázott a jégen,

de józan vagyok, tanultam fizikát

és kémiát és dialektikát

kiszámítottam a reális időt,

hogy mikor kell megjelennem,

mert én csak a tényeknek hiszek

minden más csak füst, illúzió

nem érdekel a religió.

Tudom, hogy most élek, vagyok,

de hogyha majd elhervadok

és szirmaimmal föld alá megyek,

csak voltam, s többé nem leszek.

- Hanem az Ibolya a bárgyú, csacska,

megsúgom, nagy idealista. -

S fanyar volt, hűvös, mint a sír köve,

talán nem is ő a tavasz hírnöke?

- Szép napsütést! mit hallok önről? -

Üdvözöltem egy szende kis lényt.

Hallom, hogy csodának tartja a napfényt,

himnuszt költ, rajong (balga érzet)

és azt tartja, hogy örök az élet. -

Míg édes illatot lehelt,

felnézett rám és így felelt:

- Itt a sötét bokrok tövén

irigy füvek közt élek én,

sötét itt minden és sivár

nem talál rám a napsugár,

de ha levetem kék ruhám

egy másik élet vár reám.

Mert van egy napfényes liget

hol minden kis virágszívet,

mely itt most csak sóhajt lehel,

ott lágy fuvallat ringat el. -

Így szólt, aztán elhallgatott,

szívemben mély nyomot hagyott

a két virágnak nézete

s egyforma véges élete.

S nem tudhatom, meg jaj, soha

hogy melyiknek van igaza,

hogy van e egy olyan liget,

hol újra él, hol újra hajt

a Hóvirág, s az Ibolya?

5./ Kiábrándulás.

Ma lába kelt az öreg Toronynak

a Piac-tér közepére sétált.

Kalapot emelt a kofák előtt

akik tartósított káposztát ,

tejfölt és túrót árulgattak

jó nagy haszonnal, -

mondván -úgyis sok az adó.

Most szétszaladtak

mint futrinkák a vén kakas előtt,

megrémülvén a lábakelt Toronytól.

A Torony náluknál is jobban megijedt,

zavarában az órák értelmetlenül kongtak

a mutatók össze-vissza forogtak.

Pedig szelíd Torony volt,

csak kicsit kíváncsi,

kíváncsisága tárgya

mindig messze volt,

messze nézett, s mindig fel-felé

nem a piacra, a lába elé.

Most mintha felébredt volna

érdekelni kezdte a közel,

hogy az a piac lent micsoda hely?

Hogy oda az árúk, hogyan kerülnek,

mit művelnek az emberek olyankor,

amikor nem a templomban ülnek ?

Azt hitte a nénék mind csupa jók,

kezeik csak imádságra valók,

most kiábrándultan ballagott helyére

mint akit rászed a barátja

és alig várja, hogy ezt a csalódást

esti csendítésnél égre kiabálja.