8. fejezet

Kata gyakran eltűnődött, hogy mennyire halványan emlékszik Molnár nénire. Ahogy hozza a patakból a vizet, abban mosott, mindent; ruhát, padlót. Sepri az udvart, a fűzfaseprű lazán szétágazó gallyaival, suhintásai nyomán tirhul a por, odább sodródik a hó. Zöld burájú lámpa ég a szobában, alig világit benne a huszonötös izzó, olyan a hangulat alatta, mintha a mesebeli zöldfényű lámpás fénye lenne; csoda azonban nem jön, sehol nincs csodatévő, parancsra váró manó; csak a néni szólal meg igen ritkán: valamikor hangszalag szakadása volt, azóta rekedt, karcos a hangja, s inkább hallgat.

Erzsike gyakran mondogatta, mikor szóba került: piszkos a víz: nem szabad belőle inni. Mosni se. A többit elhallgatta, hogy feljebb a szomszéd utca végén, ahol kiszélesedik, hónaljig érő mély, odahordják nyáron a fuvarosok a lovaikat fürdetni, a környékbeli gyerekek a kutyáikkal együtt úsznak; és még feljebb sok gödörből odavezet titkon lerakott eternit csöveken a mocsok. Kata mindezt évekkel később tudta meg, mikor a hatalmas árvizek titkolhatatlanná tették a levezetőket; azokat az udvarokat árasztotta el legelőször a patak, visszanyomva a gödrök tartalmát.

Nyaranta hazajöttek a lányok, két rendkívül karcsú, csodálatos arcú teremtés; mint valami divatlapból kilépő jelenség, úgy tűntek fel a szegényes udvarban. Érkezésük esemény volt, a szomszédok hamar felfigyeltek a vendégekre. Először ők mutatták meg karcsú csípőjükön az új divatot, a kétrészes fürdőruhát. Férjeik sose jöttek, azaz az idősebbik lány férje néhány nap után érkezett, s alig töltött el a kicsi házban pár órát, ment vissza. Sok a dolga, mondták.

A két nagyobb Molnár fiú lassan, biztosan gyarapodott. Öreg korukra jelentős anyagiakkal rendelkeztek, s a környéken megmaradt velük kapcsolatban a dolgos, önmagát fegyelmező ember képe. Ahogy megházasodtak, házat építettek, úgy vitték egyre gyakrabban magukhoz ünnepekre az anyjukat és az öccsüket.

Az öcs gyári munkás lett, hamar megnősült, már ami a bátyjai korához hasonlítva korai volt, s az ifjú asszony elfogadta a szerény kis házat és az anyóst. A legkisebb fiú nem tudta bejárni az utat, ahogy a mesékben szokás; soha nem adták ki verseskötetét: nem volt senki, aki segítsen írásának hibáit kijavítani, hogy valami kiadónál elő tudjon állni vele. Kötötte a kis ház, a szégyellőség, a keserves ifjúság, az egész környezet, a kieső utca zárt világának hangulata, a sok belső bizonytalanság és félelem. Neki soha nem lett olyan háza, mint a bátyjainak, sem diplomája, mint a munka mellett tanuló, később igen jól élő nővéreinek; gyárban dolgozott, hajnalonta szaladt a műszakba. Cseperedő gyerekük alig bírt vele az utcán rohanni; menni, hajnalban, mikor még alig virradt, télen és nyáron, jó és rossz időben; senki nem volt, akivel otthon maradhatott volna, míg az anyja kijön a gyárból. Elé kellett menni az anyának.

Béla szemöldökében a hirtelen szőke tincset lassan körülvették az ősz, reményüket és ifjúságukat feladó hajszálak. Egy alkalommal, mikor összefutottak az utcán, s Kata rákérdett a versek sorsára, szégyellős, kamaszkori finom mosolyával azt mondta: már rég nem írok semmit. Ám ezen az estén elővette az összekötött füzeteket, és eláradt benne egy régen elnyomott érzés. Sóhajtva javítgatta hajdani hibáit. S csodálkozott azon, hogyan lehetett akkoriban annyira hibás az írása. El-elmosolyodott, mert a grafitceruzával leírt betűk mögül kivilágított a zöld burájú lámpa, s bár fénye alig volt több, minta a karácsonyi égősor egyetlen kicsi zöld izzójának; felszakította a hajdani rímek kavicsokkal elzárt forrását, buzogva, dalolva tört fel az érzés, egyszerre nevetett és zokogva követelte elveszett reményeit. A felesége észrevette a különös, megváltozott tekintetet, amint visszatért az íráshoz; az asszony úgy érezte; öregségükre Béla ismét beleszeretett; a férfi beszéde, hangsúlyai megváltoztak. Olyan könnyű lett, mintha kiszállt volna belőle egy hideg, felesleges ólomdarab, s bár semmi látható nyomot nem hagyott, helyébe beköltözött az öröm.

Mariska nehezen lépdel, lábait szorítják a csizmák, bár három számmal nagyobbat vett, mint a mérete. Negyed órát eltart, míg a hídtól hazáig ér, a szél is ellene van, erős északnyugati sodrása visszafelé taszítja az asszonyt, veri arcába élesen a porhavat. Hosszan topog a lábtörlőn, kirázza a bundát, belép a nagyszobába, a vetett ágy tetejére teríti: száradjon. Még a küszöbről visszanéz, és zsibongó öröm tölti el, hogy neki ilyen viselete lehet. Mikor a patakból a hasához szorított kosárban cipelte a fövenyt, még csak képzelni sem merte, hogy valaha neki bundája lesz.

A konyhában, ami mostanában inkább szoba, még izzik a kályhában a parázs. Minden tökéletes rendben, a helyén van. Az ágy takarója, a díszpárnák, a függöny ránca, már nem lehetne tökéletesebben eligazítva. Birsalmák, befőttek sorakoznak a szekrény tetején, az üvegek csillogó tisztára törölve, egymás után, mintha nem tartósított gyümölcsöt rejtegetnének, hanem szobadíszként kéne ott lenniük. Az ablakban a virágok dús, kövér leveleikkel benyújtóznak a függöny ráncai közé.

Biblia fekszik az asztalon, benne könyvjelző. Még elvégzi a mai feladatot. Nehezen, lassan halad, de elvégzi. Üldögél egy keveset a kályha mellett, aztán előveszi a füzetét, amibe jegyzetelni fog. Agyondolgozott ujjai nehezen fogják az örökírót, keze nyomán gyerekesen, papírt kaparva húzódnak a betűk vonalai. Belezsibbad a karja, szúr a kézfeje, néha még görcsbe rándul, mégsem hagyja abba ezt az új, minden irányból fájdalmas betűvetést. Mióta egyedül maradt, egyre többet foglalkozik az Írással.

Sokan kinevetik. Miféle ostobaság ez? Még a saját templomába se járt. Most meg hívő lett. De az asszonyok látogatásai, a közösség, olyan érzéseket indítottak el, melyek ismét értelmet adtak napjainak.

Hetekig küszködött, hogy szeme visszaszokjon a betűkhöz, s szégyellte, hogy alig bír olvasni. Volt, hogy felzokogott, s nem tudta visszaidézni, hogyan lehetett az, hogy leány kora óta ő legfeljebb csak a nevét írta le valami hivatalos iratra, mikor muszáj volt. Levelet se írt. Újságot se olvasott. Imre felolvasta, ha volt valami érdekes. Őt elfoglalta a sok munka. Bővíteni a házat, kerítést, kamrát építeni. Mire volt, az a nagy igyekezet? Aztán egyszerre nem kell az egész senkinek.

Imre egy késő őszi napon leesett a kerékpárról. A sorompókezelő először kiabált, hogy minek ül biciklire, aki részeg, aztán nagyon mélyen hallgatott, mikor megtudta, hogy Imre halott.

Hiába jött a mentő, nem volt a férfiban élet. A hivatalos eljárás után derült ki; infarktus végzett vele. Ital még vízből is kevés volt akkor nap a szájában.

Angyalka férjhez ment. Ritkán jönnek. Imre halála után csúnyán összevesztek Mariska testvéreivel a fiatalok. A faluról bejött testvér szóvá tette; miféle lány az, aki az apja halálakor rózsaszín sapkában jön a halottas házhoz. Ankának akkor a sapka eszébe sem jutott. Rohanva, zokogva ért az Epreskertbe, mert úgy tudta; Imre otthon halt meg. Látni akarta, valamit még mondani neki, ha nem hallja, akkor is; valamit, ami eddig minden alkalommal elsikkadt, ami soha nem fogalmazódott meg ilyen világosan, mint most, mint ma. Aztán keservesen csalódott, nem tudott mit kezdeni Mariska rokonaival. Szerette volna, ha itt van az anyja; és közben folyamatosan érezte, mint gyerekkorától mindig, de most még világosabban és megmásíthatatlanabbul, hogy erről szó sem lehet, erről szó sem eshet. Vagy talán János. A férje. Levette az apja otthoni kabátját a fogasról, azt szorongatta, gyűrögette, abba zokogta bele magát. Mariska tehetetlenül, elnyúlt, torz hangon zokogott, nem bírt lábra állni, teljesen eluralta a rémület, és a fájdalom. Kereste Angyalkát, és nem látta meg, hogy az ott van a házba. Átjöttek a szomszédok, s a szűkszavú részvétnyilvánítás után rögtön elmenetek, mert nem látszott, hogy az asszony úgy viselkedne, ahogy most kell, gyertyát sem gyújtott, alig válaszolt a részvétet kívánó szavakra, és az a szörnyű ordító sírása…

Angyalka már a temetés előtt elátkozta Mariskát, mindenre érdemtelennek, gonosznak, és haszonlesőnek mondta. Arra sem méltó, hogy édesapám mellett feküdjön, mondta, mert rögtön az villant fel benne, ha a mostoha meghal, a házaspár esetleg közös sírba fog feküdni. És semmi nem az övé. Itt minden csak az Imréé volt, és az mos mind az ő öröksége. Tombolt benne az indulat, gyűlölet fröcsögött minden szavából. Oda-vissza rohangált a lakásuk és az Epreskert közt, csapkodta a kaput, az öreg eresztékekből hullott a forgács. Öreg Anka kulcsra zárta a kaput, a megosztott udvar magas kerítéssel elzárt másik feléről mégis áthallotta a megvadult lány hangját, míg jött-ment a kapu és az ajtó között. Bezárkózott a szomszédság, s mire eljött a temetés ideje, már senki nem volt, aki szót váltott volna a lánnyal.

Mariska révülten állandóan vonyító sírásban töltötte napjait, vonszolta magát, nem evett, a sírásrohamok szünetében mély álomba zuhant, ahonnan saját zokogása ébresztette. Nem volt már senki, akihez tartozott. Nem volt semmi, ami az övé. Csak kérges, eltorzult keze, az elnyűtt ruhái, a félretaposott, nyúzott cipők. Féltve őrzött díszpárnái se az övéi. Sem az edények. Semmi. Ez mind a lányé, aki itt tombol, s cseppnyi irgalom sincs benne. Nővérei megvásárolták a fekete ruhát, a cipőt, táskát, mindent, ami az özvegy ruhatárában nem volt. Imrének elővették a fekete öltönyét a szekrényből, a szükséges alsóneműket, ami a halott felöltöztetéséhez kell.

Angyalka aztán a temetés napján egyenesen a temetőbe ment a férjével, mert akkorra elhalt száján a szó, s nem akart találkozni a nővérekkel, akik semmit nem szóltak az őrjöngéseire, de hallgatásuk keményebb volt minden pofonnál.

Hetek múltak el, az asszony nem volt képes ellátni magát. Ez addig ment, míg reggel ki se kélt az ágyból. Húga megelégelte, és mikor a másik lánytestvér is azt látta, hogy jelenlétükkel nem segítenek, inkább egyre jobban alkalmat adnak arra, hogy az Mariska elhagyja magát: nővérei visszamentek falura, és az özvegy kénytelen volt abbahagyni a sírást, kikélt az ágyból. Szédelegve, fejfájással, égő szemmel nézett a semmibe.

— Hideg van — mondta belül egy hang, ami teljen az övé volt, csak úgy a fejében beszélt hozzá. — Be kell fűteni.

Izmai nehezen engedelmeskedte. Fél napig hordta a fát, míg egynapi adagot berakott a tűzhely alá. Aztán begyújtott, és ült a sámlin a sparherd ajtaját bámulta, mikor leégett ismét megrakta, nézte a lángnyelvek játékát, a fa izzását, arca kipirult a meleg közelségétől; suhant vele az idő, múlt a nap. Egyik nap a másik után. Aztán elkezdett benne elmúlni valami.

Kata gyakran átjött hozzá, át, keresztül a kerteken, még az anyja se tudott róla. Átmászott a cséplőgép etetőjéből kialakított széntároló eresztékeibe kapaszkodva a Szaxon kertbe, onnan az alacsony rogyadozó kerítésen a Mariska udvarára. Az asszony nem tudott mit kezdeni a gyerekkel. Az meg, hogy a feszülő csendet legyőzze, mesélt a szomszédságról, iskoláról, Zsazsáról, Zsazsa férjének temetéséről, még az Imike temetéséről is: milyen szép volt a fekete kabátod Mariska! — mondta. — Ilyen szép kabátot sose láttam rajtad.

De arról nem beszélt, hogy a koradélutáni temetésre szülei nem vitték magukkal, mikor hazajött iskolából az asztalon csak egy cédulát talált: Imike temetésén vagyunk. Rakd meg a kályhát! Erre elfogta valami tehetetlen dühös hiány, s felháborodottan nézte a szobaablakban, teljes pompájában nyíló sötétpiros amarilliszt: ezt a szál virágot szerette volna elvinni Imikének. Most már nem vihet semmit. Ezt nem mondhatta el Mariskának. Azt sem, hogy a virágot meg se merte említeni az anyjának, hiszen az az anya virága volt, nem az övé, hogy jön ő ahhoz, hogy az először nyíló, különleges növényt le akarja vágni; s azt jól tudta, hogy Erzsike nagyra értékelte Imrével való barátságukat, de a virágot nem adta volna oda, és főleg még szidást is kapott volna érte. Beszélt inkább a kabátról, mert azt itthon is láthatta.

Mariska lelkébe beleszúrt hatalmas, jeges nyílként a mondat: „Ilyen szép kabátot sose láttam rajtad.” Bizony sosem. Neki mind elkoptak a lánykori ruhái, s nem vett másikat; hordta a kihízott, kopott kabátokat. Milyen iszonyú. Hisz eszébe se jutott! Csak az állandó spórolás. A lánynak. A házra, mert majd az is az Angyalkáé lesz. Néha Imrének, ami épp leszakadt. Hogy is lehetett ez? Annyira nem gondolni előre. Most meg épp az Imre halála miatt lett új kabátja. Borzongás futott át rajta, szemét törölte, de nem voltak könnyei. Szorult valami a mellében, rázta a hideg, a foga összekoccant belé.

— Főzök neked teát! — kapta magát a gyerek, s ment a kicsi spájznak való helyiségből kialakított konyhába, és ügyesen begyújtott, vizet forralt, hallatszott, amint a cukortartót veszi le a polcról.

Mariska engedelmesen kavarta a forró folyadékot, s minden bánatába ellenére egy kis mosolyt csalt a szája sarkába, hogy róla egy gyerek gondoskodjon, még ha így, egy teányira is. Míg kortyolták az édes italt, felidézték, amikor annak idején fedővel doboltak, meg a régi falvédő virágos, trópusi kertben ülő nőalakjainak, udvarló férfiainak színes ruháit. Az asszony azon vette észre magát, hogy Imre névének említése nem vált ki belőle zokogást, belül csend, és ismeretlen távolság van az érzéseiben.

Kopogtattak. Erzsike kereste Katát, mert minden titkolódzás ellenére, az anya csak észrevette a letaposott gyér havon a lábnyomokat, a kerítésmászás nyomait. Mariska nehezen járt, lábai fájtak. Kabátot terített magára és beengedte az asszonyt. Sokáig beszélgettek. Főleg arról, mi lesz most eztán, mert Mariskának nem volt munkahelye; dolgozott itthon eleget; ám ha letelik az özvegynek járó juttatás, akkor is élni kell valamiből.

Ez a valós, fenyegető gond egyre jobban kiterelte Mariskát sírásaiból, s hamarosan azon gondolkodott, hogy vajon melyik közeli gyárban tudna ő valami munkát kapni. Járt egyik helytől, a másikra, a tanács munkaközvetítője, meg a munkahelyek között.

Hideg borzongás futott át a testén, Zsazsára gondolt, akinek polgárija van, mégis évekkel ezelőtt csak segédmunkásnak vették fel a Dohánygyárba. Azt beszélték, az a legpiszkosabb része a gyárnak, még Örelizi is fenn dolgozott a csomagolóban, ahol nincs olyan por, meg bűz. Évek óta kilátástalanul nehéz, ha egy asszony elindul, hogy munkát keressen. Mintha minden összeesküdne ellene; itt még nincs, épp betöltötték, csak fél év múlva lesz felvétel. Azért csak írjon egy önéletrajzot, hagyja itt, és értesítik, ha lesz hely. A rádióban meg egyre mondják, hogy mindenkinek joga van a munkához. Hát hol az a munka? És ha nem adnak, akkor miféle jogot emlegetnek folyton?

Az asszonyok meg rendszeresen eljártak hozzá, és ezek a közös beszélgetések felszakítottak Mariska lelkének legmélyéből valami elnyomott hiányérzetet, s minden nehezen értelmezett mondat, fejezet egyre jobban azt sugallata neki; ebben van a te utad: kövesd.

Váratlanul bekerült a Lemezgyár szereldéjébe.

Hajnalonta, a valódi, gödrös, sivító szélben vacogva megtett útjaiban ez az új erő hajtotta a gyárkapuig. Rövid ideig.

Sarka, talpa, lábszára hasogatott. Az orvos hümmögött, kelletlenül beutalta szakrendelésre. Hamar, alig fél éves munkába járás után leszázalékolták Mariskát, Imre után megítéltek neki valami nyugdíjat. Sírva vette át a végzést, s sajgó lábait nehezen emelve ment be a konyhába, ahol többször elolvasta, mit ítélt felőle a bizottság. Múltak a hetek, megjött az első nyugdíj, ami igen kevés volt. Erre is egy sor sírás következett.

Évek múltak el.

Megrakja a kályhát fával, hallatszik, amint a kéményben erősebben zúg a szél; tán még hóvihar lesz belőle. Felhajtja az abroszt, előveszi a füzetét. Megsimogatja a Bibliát, felnyitja a jelölésnél, lassan, többször elolvas egy-egy kis fejezetet.

Egyenletes, bár elhúzott, gyerekes betűkből álló sorok maradnak az asszony keze után a füzetben. Megáll, visszaolvassa, sóhajtva nyugtatja meg magát: menni fog. Vissza tud szokni a betűhöz. Lám, naponta javul az írása. Ezt észrevették a testvérei is, akinek mostanában inkább levelet ír, mert a busz igen drága, s tavaszig megteszi a levél. Még azt is írta a kishúga, hogy megjavult a helyesírása. Nem igen érti, mit javult. Talán a másolások miatt van?

Ritkán beszél a szomszédokkal a bibliázásról, akik megszokták, és elfogadták Mariska maga választotta hitét, és azt a lassú átalakulást, ami az olvasás, a könyv szavain és rendszerén túl, az elmélkedés, a rendszeres belső élet megindított: az eddig csak a fizikai munkákkal, a többiek ellátásával, kiszolgálásával törődő asszonyban megnyílt egy lelki rés, ami más világról, többről, igazabb dolgokról mutatott utat, mint ami eddig előtte volt.

Tavasszal meg-megállt egy nyíló virág előtt, nézegette a szirmait, ilyenre se volt ideje csak valamikor egészen fiatal gyerekkorában, mikor még a szülei se fogták munkára a dohányban. Lassú tempóban; mikor fájdalmai voltak, napokig megszakítva a munkát; rendben tartotta a portát. Gyakran gondolt Angyalkára, szerette volna, ha a lány eljön, s már nem volt fontos, hogy az mit vél a magáénak. Szívesen odaadott volna bármit, ha a lány kéri. Szerette volna látni a mostoha unokáit. „Még ha mostohák, akkor is”, gondolta, pont azokat a szavakat, amit a haragvó lánynak mondott régebben.

Lizike vékonyra vágott fadarabokat, gerjesztőt rak a teatűzhelybe, sercenve lobban a gyufa, az égő újságpapír szaga kicsapódik a vasajtócskán kívülre. Pattogva kap lángra a fa, húzza a kémény a lángnyelveket, a felső, vastag darabok izzásba kezdenek. A nő felegyenesedik, vizet önt egyzománcos tálba, abba engedi bele melegedni a lábassal a túrós tésztát. Terít. Fürge, megszokott mozdulatokkal, közben benéz a szobába játszó gyerekre. Bent a cserépkályhát mama délelőtt felfűtötte, előtte a szárítón a kicsi hótól átnedvesedett kabátja. A kisfiú szorgalmasan rakja egymásra az építőkockákat, fel sem pillant, mikor az anyja feje megjelenik egy pillanatra az ajtó nyílásában.

Lizike előszedi a cipőtisztító szereket, a dobozban kefék, kések, különböző minőségű cipőkrémek. A magáét és a gyerekét hagyományos bagarollal keni be, a Frédiére a szivacsos elejű, sárga tubusos cipőápolót. Frédinek nem jó az, ami a többieknek. Azt mondja, attól kifehéredik a lábbeli, azért látszik meg rajta a sózott hó; meglátszik az, ez után a drágábbik után is.

Frédi nem pucol cipőt. Inkább jár koszosan. Lizi nem bírja nézni, szégyelli, hogy az ő ura ilyen koszos, sártól foltos cipőben járjon; úgy érzi, ha a férfi nem, akkor neki kell kitisztítani.

Lány korában sose pucolt cipőt. Géza nem engedte, hogy az asszonyok subickolják a cipőket. Mosolyogni való, mert az fel sem merült benne, hogy az istállóban, a mezőn férfimunkát végeznek ezek a vékony, törékenynek látszó női kezek. A Lizike kezei, akit az apja annyira szeret. Géza mindent igyekezett megadni a lányának, az viszonyt nem jutott el az elméje legmélyéig, a lényegi helyig, hogy nem leánygyereknek való a sok férfit próbáló munka. Az állatok. A föld. Építkezéskor a téglahordás. Valami módon ez kívül maradt az értékelésén; emlékeiben erősen élt és meghatározó volt a nőket illetően a saját anyja, aki vékony, szíjas, alacsony nő volt, sok gyereket szült, egész életében dolgozott, mindig és mindenütt, s mégis nagy kort élt meg, alig volt beteg. Természetes volt neki, hogy Lizike mindenhova vele megy, dolgozik mellette mindenben és majdnem mindig.

Lizi sóhajtva teszi le férje magas szárú cipőjét, ismét megpakolja a tea-tűzhelyet. A cipőkrém szaga betölti a levegőt. Kinyitja a kijárati ajtót, élesen árad be a téli hó-szagú hideg, a kutya rögtön megjelenik a küszöbnél, nem megy be, leül és vár. Lizi fogja a régi fazekat, miben a kutyaétel van, felteszi a tűzhelyre, megmelegíti, a kutya egyhelyben járkál, forog maga körül, odamegy a lábosához, és állandóan fülel, mikor indul el a fazék a kinti lábos felé.

Befűlt a veranda és a kicsike konyha, Lizike kihozza a gyereket, vacsoráznak. Gyakran pillant az órára. Frédinek már itthon kéne lenni. Egyik negyedóra múlik a másik után. Sehol senki. Az utcában teljes a csend, nem ugatnak a kutyák, néha vakkant fel valamelyik, az a hang azonban nem hallatszik, mikor valaki jön befelé a híd felől és sorban, minden porta előtt elkezdődik a jellegzetes ugatás.

Meseolvasás közben a kisfiú egyre gyakrabban laposakat pislog, ásítozik. Mikor kilenc óra tájban Öreglizi átjön, az unoka édesen alszik, benéz hozzá, aztán bemegy a másik szobába, ahol a lányáék alusznak. Lizike tv-t néz, Frédi még nincs itthon.

Az asszony halkan megkérdezi: Frédi? Még…? De a lánya feszült pillantása megállítja torkában a hangot. Nem folytatja. Panaszkodik egy keveset az izületeiről, mamáról, hogy egyre feledékenyebb, már mindent elfelejt, ha a boltba kell menni. Tízre jár. Feltápászkodik az alacsony fotelből, magára teríti a kabátját. — Na, megyek. Aludjatok jól — mondja, s választ se vár, szembe se néz, úgy megy ki, hogy ne kelljen a lányával beszélni erről a késői hazajövésről. Átmegy az udvaron, nagyot csapódik mögötte az ajtó.

Lizike megnézi a gyereket, visszamegy a szobába, vár, sóhajt néha, bebújik a paplan alá, egészen kicsire összegömbölyödik. Eluralja ismét az a tehetetlen érzés, ami ilyen váráskor mindig előjön. Frédi ma hétkor végzett, már fél tizenegy is elmúlt, még mindig nincs sehol. Nappal szintén gyakorta megteszi; mindjárt jövök, mondja, aztán a mindjártból fél nap lesz. Nem indokol. Nem magyaráz. Mikor számon kéri, vagy hallgat, vagy az mondja; dolgom volt; vagy találkoztam valakivel. Hogy kivel, s mi dolga volt, az sose fontos, legalábbis nem kell elmondani az asszonynak, mert arról állandóan megfeledkezik, s ha mégis sarokba szorítják, valami egész más dolgot kezd kifogásolni: az ételt, a gyerek ellátását, a feleség szavait, és addig fogja mondani a magáét, míg Lizi eláll az érdeklődéstől.

Elzán borzongás fut át, hideg, belülről jeges, bénító idegesség veszi át testén az uralmat, benn egyre nagyobb a bénaság, testét rázza a hideg, közben érzi, hogy a homlokán és a hátán izzadtság üt ki, a kályha felől dől a meleg, kikél az ágyból. Nekitámaszkodik a forró csempének, de a remegés így sem hagyja el.

Ez a kályha, a befűtött szoba, a kosárban a vágott fa, a mai meleg, ez mind ismét elindítják benne sajogva, elkeseredve a minden hiába való érzését. A fát apu hozta, teljesen az ő becsülete, a fa, a fuvar, a darabolás. És ha Frédi nem ért rá ma reggel sem, akkor azt is Géza apu hordta be, mama jött át botocskára támaszkodva, a fagyba is vékony papucskájában, deformálódott lába nem bírja a cipőt; hogy melegbe jöjjön haza az unoka és dédunoka. Látja maga előtt mamát. Az öreg Bujáki néni hajlottan, nehezen rakja a fát, gyújtja a gyufát, s elüldögél délig az unokánál, míg lezárhatja a kályhát. Lizi elképzeli, ahogy nagyanyja felsepri a hamut, az utolsó szemig, nehezen mozogva letörli a kályháról a port, aztán előveszi sokzsebű kötényéből a portörlőt és a közeli bútorokra szállt vékony hamut is eltakarítja. És naponta kiszellőztet, megforgatja a virágokat. Megvárja, míg a lakás tiszta, meleg-szagú lesz. Délután még egyszer átjön, hogy a kályhát megpakolja. Elza torkában felgyűlik az elfojtott indulat, szeme nedves lesz, amint az öregasszonyt elképzeli. A gondolat, hogy aztán így megy ez, míg tart a tél, egyre jobban elkeseríti.

Frédi észre sem veszi, hogy ma megint nem ő fűtött be. Kiszalad alóla a nap, elfolyik felette az idő. Reggel még alszik, s már meg se ébred, mikor Lizike, vagy a dédi szellőztet, a kályhával zörög. Mikor kimegy a városba, annyi ismerőssel találkozik. Bemegy ide. Bemegy oda. Megtesz egy lottót, néha többet. Arról mélyen hallgat, hogy megtesz igen sokat, és mindet, amit a szerencse sorsjegyekben lehet; veszít, ritkán nyeri vissza a befektetett pénz. Abbahagyni nem bírja. Oly hamar vége a napnak. Otthon az asszony savanyú képpel várja. Állandóan sorol valamit. Ha leül tv-t nézni, azt se hagyja, akkor is csak mondja a magáét, és állandóan dolgozatná. Most fát kell behozni. Mikor lesz elsöpörve az udvar. Adhatnál enni a kutyának. Sétálj egy kicsit a gyerekkel, míg főzők. És jön a többi követelés. Este meg persze hogy elalszik, persze, hogy kedvetlen. Miféle nő az, aki nem várja esténként az ura közeledését, mostanában meg abbamaradt a sírás, a kérés, maradt a kiabálás, a káromkodás. Mikor otthon ül, és egész nap dolgozik, akkor nincs baj. De az otthonlétet nem szereti. Állandóan van valami. A gyerek, az egész nap képes elfoglalni az idejét, pedig hát ő szereti a fiát, de azért reggeltől estig csak gyerekezni… aztán ha jó az idő, akkor a kert, az udvar. Télen a hó, a fűtés.

Ó, igen! Ő, Virágh Ferdinánd. Ő szabadsághoz szokott. Mikor megnősült, valóban azt gondolta: itt a megállapodás ideje. Annyira betelt a karcsú, fürge Lizivel, el volt csodálkozva a jól ápolt lakáson, gondozott, füves udvaron, az apósjelölt gazdaságán. Lizi közelében állandóan fellángolt benne a hőség, és napokig tudott volna rohanni ezzel a csepp kis nővel a szerelem útjain. Géza gyakran emlegette, hogy reméli, a vőjelölt úr látja, hogy itt nemcsak férfi, de ember is kell. És akkoriban azt gondolta: ő képes erre. Olyan változást érzett magában, ami eddigi életével szöges ellentétben volt. Fel fogja állítani a távcsövet az udvaron, milyen jó lesz nyári estéken kint enyelegni a padon, az udvar zöld füvével a lábuk alatt!