1926. május 13-án születtem nem akart és nem várt gyerekként házasságon kívül.
Természetes apám festõmûvész volt, aki csak a mûvészi ambícióinak élt, ragaszkodott a függetlenségéhez és nem vette el az anyámat, de soha nem is nõsült meg. Zongorán és hegedûn is mûvészi fokon játszott.
Édesanyám 39 évesen szült meg. Mióta csak az eszemet tudom, munkaképtelen volt, idegileg labilis, de iskolázott volt, és rajongott a költészetért.
Egyik napról a másikra éltünk abból a havi 15 pengõ tartásdíjból, amit a törvény megszabott és anyám külföldi rokonainak a segítségébõl. Igen nyomorúságos gyerekkorom volt.
Apám vállalta a taníttatásom költségeit, s így a négy elemi befejeztével elsõ polgárista lettem, amely egyházi iskola volt. Sajnos az elsõ félévben kicsaptak, s ez a tény annál szomorúbb volt, mert nem én adtam okot rá, hanem az volt a helyzet, hogy anyámnak konfliktusa támadt az iskola alapítójával, és mecénásával. Ez az igazságtalanság egész életemre és lelkivilágomra kihatott.
Hányatott évek következtek, de a továbbtanulás reményét sohasem adtam fel.
14-15 éves koromban bekopogott hozzánk egy volt osztálytársnõm, aki akkor már tanítóképzõbe járt és arra kért, rajzoljam meg neki a házi feladatát és fessem is ki - mert emlékszik, hogy milyen ügyes voltam az iskolában. Hozott papírt és gombfestékeket is. 5 pengõt fizetett a munkáért. Erre fel, vásároltam egy ív kartont, és levelezõlapokat szabtam ki belõle. Egy ívbõl 23 db. lett. Ezeket aztán megrajzoltam és kifestettem és anyám elkezdte árulni, s így volt egy kis rendszeres bevételünk. De így is nyomorogtunk, lehetetlen, kifûthetetlen odúkban laktunk de a petróleumlámpás mellett is egyre több vers íródott a kockás füzeteimbe. Végül valakinek a segítségével két év alatt letettem a 4 polgári anyagából magánúton a vizsgákat. De ekkorra már nyakunkon volt a háború.
Az átélt borzalmakról jobb nem beszélni. Csak annyit errõl, hogy a "málenkij robot" elõl úgy tudtam megmenekülni, hogy kiugrottam a laktanya elsõ emeleti ablakából, ahova többedmagammal begyûjtöttek.
Azt reméltem, hogy sikerül majd elhelyezkednem, hiszen már a gyors-gépírást tanultam a Radnainál. De "B" listázások voltak, nehéz volt elhelyezkedni.
Közben megjelentek az írásaim a Magvetõnél és a Friss Újság vasárnapi számaiban, ahova felváltva írtuk az egyfelvonásos színdarabokat Fehér Klárával együtt. Most már a honoráriumok is besegítettek a megélhetésünkbe, de emellett még egy pesti kézimunka üzlet részére kesztyûket és pulóvereket kötöttem, sõt átmenetileg még háztartási alkalmazottnak is beálltam Budán egy orvos házaspárhoz.
Végül annak a segítségével, aki az iskola ügyében is segített, sikerült állást kapnom úgy, hogy elkeseredésemben írtam egy szatirikus verset, amelyben kifiguráztam a kommunista rendszernek egyik szlogenjét - s ez a Pest megyei tanácselnök asztalára került. Soron kívül kaptam állást, elhelyeztek Úriba a Tanácshoz. Általános adminsztrátorként kezdtem. Onnan áttettek Üllõre, majd haza kerültem Vecsésre. Közben sikeresen vizsgáztam közigazgatásból, majd pénzügybõl.
Amikor visszakerültem Vecsésre, beiratkoztam az egyik budapesti gimnáziumba és 1957-ben, közvetlenül az októberi forradalom után leérettségiztem. Közben külsõ munkatársa lettem a Pest Megyei Hírlapnak, ahova riportokat, tudósításokat, verseket és karcolatokat hoztak le tõlem éveken keresztül.
Érettségi után beiratkoztam az I. Istvánba mérlegképes könyvelést tanulni, az akkori tanácselnökkel együtt. Majd az ELTE bölcsészkarán szerettem volna tovább tanulni, de ezt a munkahelyem nem javasolta. Mégis beiratkoztam a féléves elõkészítõre, de sajnos mire vizsgára került volna sor, egyszerûen lebénultam. Talán sok volt a teher, amit rám raktak.
A kismamák reszortjai mind hozzám kerültek. Volt, aki három gyerekkel maradt otthon s ez 9 évet jelentett. A csoportvezetõ tébécés volt, olykor 2 évet volt betegállományban õt is én helyettesítettem, amellett a magam könyvelõi feladatkörét is elláttam. És akkor még nem is beszéltem filléres gondjaimról, édesanyám betegségérõl, és a lassan ránk szakadó lakásunkról, amelyen a plafontól a padlóig már akkora repedés volt, hogy át lehetett látni a szomszéd kertbe. Sok izgalom és szorongás után újságírók segítségével sikerült lakáshoz jutnom, amit édesanyám még 4 évig élvezhetett.
Pénzügyi fõelõadóként mentem nyugdíjba és utána el kezdtem festeni, és folytatni önéletrajzi regényemet, amelynek kézirata éveken át a fiókban hevert. Azóta a könyv megjelent "Ellenfényben" címmel, a második kötet is kiadásra vár. Verses kötetem is megjelent a Vecsési Önkormányzat segítségével. Jelenleg teljes magányban élek, de jó barátom és segítõtársam a számítógép, és életben tart az a tudat, hogy még mindig sok a tennivalóm