G. Ferenczy Hanna

1926. május 13. -- 2007. január 7.

MA KÉK A HOLD

Széljárta égbolt felhőszirtjein

kék hold világít ma sejtelmesen,

e furcsa holdnak bűvös udvarában

ott áll és vár a régi kedvesem.

Szobámban, amíg a holdra nézek

különös hangon cseng a telefon,

felveszem s szívem zsibbadni érzem-

a másvilág van túl a vonalon.

És szól egy hang, csak szivemmel hallom,

egy régi hang s megint megejt a gyász,

hogy vár reám a holdnak udvarában -

lelkem kigyúl és újra csupa láz.

Menni, menni, menni volna kedvem

és szállni, szállni, szállni lenne jó,

ez a föld már nem az én világom -

már régen vonz egy más dimenzió.

Hogy lehetne szerteszét tiporni

e látszat létnek nincstelen ködét

s szárnyak nélkül szállni, hogy lehetne

keresztüllépve önmagam körét...

S eljutni a kék hold udvarába,

hol valósággá lesz a látomás,

- Hogyan, hogyan ?! - hallózok újra s egyre -

de nem felel az égi állomás.

2006 

***

Rekviem

           HANNA

Az út végére értem,

most csendben búcsúzom.

Sok év, amit megértem,

de én most sem tudom,

minden, mit tettem, írtam...

elég-e tőlem ennyi?

Még annyi mondandóm van,

s látjátok, el kell menni...

Maradni lenne jó még,

de ennyi fájdalom,

amit rámmért a sors rég,

elfojtaná dalom.

Jajom ne hallja senki,

aludni vágyom csendben.

Jó lesz már megpihenni...

Megyek, mert el kell mennem.

A túlparton,  mi vár ma?

Örökös  éjszaka,

vagy szálló szent zsolozsma

és  angyalok hada...?

Csak egy ligetbe vágyom,

nem kell a másvilág,

őrizze örök álmom 

ibolya s hóvirág .*

                                Kamarás Klára

* Utalás, Hanna

"Téboly" c. versciklus "4./Nézetek" versére.

<<ÖNÉLETRAJZ>>

Hanna

Megfaragta hát keresztjét az Idő,

S nyughelyt bontott a Teremtő Ég.

Nem láttam soha mosolyát, de láttam

képeit, nem hallottam soha szavát, de

olvastam verseit, és mondhatom, hiszen

ismerem, ismerem rég! Ember volt, kinek

jutott a nehézség vékájából, ember volt

szívből, vérből, lélekből. Nyolcvan év!

Ki tudja mennyi? Ki majd arra jár, nem

tudja kinek nevét látja karcolva,  s volt-e

neki nevetés, vagy csak morzsák az élet

asztalát meglopva? Annak mit is üzennék!

Itt nyugszik egy ember, élt szívből, vérből,

életből, mosolygott képeket, rajzolt szavakat.

Kinek  nyughelyt nyújtott a Teremtő Ég, 

s keresztjét  az Idő örökre megfaragta.

fényesi Tóth János       

„  Nincs vég, csak örök újrakezdés,

Nincs fájdalom, csak feloldozás –

és nincs elmúlás, csak emlékezés.

Ámen. „

Mint olvasót morzsolgatom a szavakat. Ezt az ősi credo-t.

Hátradől bennem a csend, nem suttog száz verses

vallomást. Most üresen maradnak a papírlapok, a betűk is fegyelmezettek. Talán majd holnap, talán. Odakint zászlókat

lenget ez a korai tavaszi szél, ébred a világ. Valaki elment.

Most mélyről, nagyon mélyről szólnak bennem a harangok,

majd lassan elúsznak, elülnek ebben a fekete kanca éjben.

Így marad meg majd, kondulva az időnek.

Az Isten áldjon meg utadon.

Nagy János               

Fetykó Judit

Ferenczy Hannáról

Bő két éve így kezdődött ismerkedésünk:

Kedves Hanna!

A Kalákát böngészve akadtam rád. Majdnem minden írásodat, ami ott van, elolvastam. Tetszenek. Érdekes személyiség vagy. Megragadott, hogy mindkettőnk édesanyja 39 kilenc éves volt, mikor születtünk…

… és folytatódott telefonálásokkal, elektronikus levelezésekkel.

Rendkívüli volt Hanna gondolkodása, írásmódja, képei…

Internetes keresőkben sok helyen megtaláltam az írásait, egy idő után egész élettörténet állt össze belőlük. Prózájának van egy sajátságos „íze”, egy nyugodt, elbeszélő folyama, amibe eleinte nehezen kapcsolódtam bele, majd megismerve a szereplőket, az árnyaltan de állandóan jelen lévő, a történet látszólagos nyugalma alatt rejtőző feszültséget, nem tudtam letenni —, vagyis nem tudtam a monitor elől felállni —, és abbahagyni az olvasást.

Hanna verselése (is) egy külön fejezetet érdemelne (vagy fog érdemelni, ha valamikor foglalkozni fog vele valamely értő személy), mivel rendkívül „flottul” (ahogy közös barátunk jegyezte meg róla), írt, szinte minden műfajban.

.