 | ||||
Ha néha bemerészkedtem Nagyanyám levendulaillatú szobájába, mindig áhítatot és elfogódott kíváncsiságot éreztem. A szoba homályos volt és titokzatos, különös illataival, s a leeresztett rollokon átszüremlő fénynyalábokkal. A sarokban terpeszkedő plüssdívány piros rózsái és a középen csüngő lámpás gyöngyös rojtjai mind szívet és szemet gyönyörködtető látványosságok voltak. Olyankor, ha Nagyanyám néha bent felejtett, elmerülve bámészkodtam ott, csak a falióra öblös, mélyhangú ütése riasztott fel. De ami a legjobban lenyűgözött, az Nagyanyám sublódja volt.Ágoston nagyapám nagyon szerette a kolbászt. No igen, de nem akármilyet, hanem azt, amit a saját disznajából a saját nyári konyhájában készített a böllér barátja. A disznóvágást külön rítus, s nem kis vita övezte nálunk. Nagyanyám már előre számolgatta, hogy mennyi hús kell pecsenyének, mennyi hurkát, kolbászt, meg egyebet kell elküldeni kóstolónak. Egyebet, mert a jó barátoknak még a szalonnából, tepertőből is jutott. Hogy küldeni kell, az nem képezte vita tárgyát, hiszen a szomszédok, barátok, ismerősök is küldtek nekünk. Így alakult ki az a különös helyzet, hogy mi Már maga a sublód olyan tekintélyes volt faragványaival és cirádáival, hogy ujjam hegyével is csak félve mertem érinteni. Ha messzebbről néztem fel rá, vagy egy zsámolyra álltam, mindent láthattam, ami szét volt rakva a tetején. Aranyszegélyű csészikék, porcelánváza, ami egy fatörzset ábrázolt - előtte egy kisfiú meg egy kislány álltak szintén porcelánból. Volt ott egy tollszár, amibe hogyha belenéztem - mert a vastagabbik végén kis ablakocska volt - havas erdőt láttam, parányi házikóval, volt ott egy könyv, tele fényképekkel, kis tulipános ládika, aminek a belsejét még sohasem láttam. De ami bontakozó öntudatomat legjobban foglalkoztatta, az a rézgidácska volt, amely ott állt a Mikor fedeztem fel? - már nem tudom, de amióta felfedeztem, nem érdekelt a tulipános ládika, sem a tollszár - csak a rézgida. Róla álmodtam, róla gondolkoztam az ötéves gyerekek makacs vágyakozásával, de csak néha láthattam. Nagyanyám úgy féltette azt a szobát és benne felhalmozott kedves emlékeit, mintha ezek megmaradásától függött volna az élete. Az autókarambolra egyáltalán nem emlékeztem. Nemcsak a karambolra, de életem egyetlen azelőtti eseményére sem: az emlékek tömkelege egyszerre kiröppent az agyamból. Az orvosok azzal vigasztaltak, hogy örüljek, életben maradtam, ne foglalkozzam az emlékezet-kihagyásommal, ez több millió pácienssel megtörtént már, ők sem foglalkoznak a múltjukkal. Törődjek inkább a jövőmmel. Ha kíváncsi vagyok rá, ha nagyon akarom, a környezetem úgyis el fogja mesélni életem kisebb részleteit. A nagyokra pedig én magam fogok rájönni.Az ápolónők kedvesek voltak, tették a dolgukat, több ilyen beteget ápoltak már, tudták, hogyan kell kezelni a félbolondokat. Tőlük tudtam meg, hogy hónapokkal azelőtt a Porche kocsimmal belehajtottam egy szembejövő traktorba, a felismerhetetlenségig összetörtem a kocsimat, hogy magamról ne is beszéljek. Egyetlen jó hírt hallottam csak tőlük, hogy hosszú idő után, hamarosan elhagyhatom a kórházat. Egy nyári délutánon egy kimondottan szép asszony ült le az ágyam szélére. Fekete haja volt, ívelt szemöldöke alól gyönyörű zöld szemek tekintettek le rám. Könnyű, mélyzöld színű selyemruhát viselt, kellemes parfümillat áradt felém. Mosolyogva nézett rám, majd megkérdezte: hogy vagyok? Újságírónőnek néztem. Megnyugtattam, hogy jól vagyok, fájdalmat egyáltalán nem érzek, az étvágyam is a régi, igen kedvesek az ápolónők, és még minden jót mondtam a kórházról, nehogy valakinek kellemetlenséget okozzak. Türelmesen végighallgatott, közben megfogta a kezemet, simogatta, majd halkan megkérdezte: nem ismersz meg, George? Egyáltalán nem tűnt ismerősnek a nő. Egy kicsit hasonlított az egyik orvosnőre, de ő mindig fehér köpenyt viselt, és sosem tegezett le. Biztos, hogy nem ő volt az. Visszakérdeztem, hogy ismernem kellene-e magát, mire igennel válaszolt, és halkan hozzátette: a feleséged vagyok.Sokat, nagyon sokat gondolkodtam, mire papírra vetettem ezeket a sorokat. Vajúdtam a szavakon, hogyan kezdjem, s tulajdonképpen hogyan is szólíthatnálak meg. Mert ismerlek, még ha te nem is tudod mindig, én ki vagyok. Születésedtől ott bábáskodtam feletted, melletted. Ismerem gondjaidat, hallom kérdéseidet, félek dacosságodtól. Mert tudom, mit érzel. Tudom, mire gondolsz. Tudom, hogy néhanapján lefekvés után alvást imitálván vadul forgolódsz ágyadban. A lepedő alattad izgalomtól gyűrött, hátadon a flanel pizsama segítségért kiált izzadságszagú tengerében. Eközben kételyeid egymással versengve robognak körbe-körbe lelked legmélyén.Ficánkolsz fekhelyeden. Körülötted a tapéta domború mintái indaként táncolnak vészt jósolván; árnyaik fura, kacskaringós képsorokat vetítenek gyöngyöző homlokod fölé. Kérdéseket teszel fel magadnak, s azok ide-oda buckáznak addigi életed göröngyös, porral és hamuval áztatott ösvényein. Ráadásul ezek a kérdések gyakran ismétlődnek a jobb, és egyre jobb válaszok reményében.Emberi kérdések ezek. Egyszerűek.Az jár a fejedben, hogy mi lett volna, ha elmész arra a rég elfeledett randevúra a gimnázium melletti eldugott parkba. A park hangulatos volt, szerelmeseknek való. Rózsák, liliomok és pipacsok virágzottak tarkán és üdén. Egy kerti csap ellenőrzés híján folyamatosan spriccegett, vize a salakos sétáló utat itatta. Fent a magasban, fák lombjai közt, fecskék zajongtak cserfesen. És a lány ott várt téged, de hisz tudod! Miattad ment oda, lekéste a rajz-szakkört is, csak hogy beszélj hozzá, hogy beszéljen hozzád. Talán a csókodra is szomjazott, nem is tudod?
A nagy nap előtti estén a leghevesebb vita afölött dúlt, hogy orjára, vagy karmonádlira bontsa - e a böllér azt a szegény állatot. Megvallom, én még most se tudom úgy istenigazából, mi a különbség a kettő között, de az biztos, hogy valamelyik formánál több hús jutott a kolbászba. Arra viszont biztosan emlékszem, hogy akármi volt is a neve, nagyapám az utóbbit támogatta. Megdarálták a húst, bele a fokhagymát, sót, paprikát, meg ami kellett, aztán a böllér könyékig feltűrt – Hát valami ilyesmire gondoltam. Ezért hívlak minden télen téged böllérnek.Ingujjban dagasztotta a nagy kék vájdlingban a masszát. Majdnem úgy, mint nagyanyám a kenyeret. Mondom: majdnem, ugyanis őt soha nem láttam, hogy kóstolgatta volna a tésztát, a böllér viszont amikor belerakott valamit, némi átgyúrás után mindig megkóstolta a kolbászhúst. Elhúzta a száját, csettintett a nyelvével, aztán még tett bele ezt, vagy azt. Amikor már tökéletesnek találta az ízét, odaintette nagyapámat. – Kóstold meg, Janikám, megfelel - e?Hideg tél volt. Az erdőben elbújtak az állatok, meleget kerestek, csak néha jöttek elő vackukból, hogy a nagy hótakaró alól, valami eleség után kutassanak. Legtöbbször üres hassal tértek vissza a helyükre, és nagyon várták a tavaszt. A fák is reszkettek. Féltek, mert hol itt, hol ott tűnt fel az ember, és fejszéjével addig csapkodta testüket, amíg összeroppantak a fájdalom súlya alatt. A délceg tölgy még érezte nedveivel, hogy darabokra vágják, aztán minden elnémult körülötte, alig érzett, és alig észlelt valamit. Arra már nem jutott ereje, hogy búcsút intsen társainak, vagy hogy megnézze, mi történt az odvaiban fészkelő állatokkal. Végképp elveszítette barátait, és még könnyet sem ejthetett. Tudta, hogy valamikor, egyszer bekövetkezik, amit végnek neveznek, de ilyen hamar még nem akart elmenni. Mellette magaslott egy nagyon fenyő. Sokat mesélt neki, főleg akkor, amikor ő még csemete volt, és folyton panaszkodott, hogy túl nehéz a madárfészek, és hogy a fiókák zajosak, követelőzők. A panaszkodó csemetéből - az öreg fenyő szomszédságában -, dús lombú, erős karú tölgyfa emelkedett a magasba, a nap felé. Akkor volt boldog, ha sok madár fészkelt az ágai között. Az öreg szomszéd elnézte örömét és bölcsen mosolygott ezen. Ő soha sem panaszkodott, pedig nehéz volt már neki. Sok viharral megküzdött életében. Most már egy közepes erősségű széltől is csak úgy recsegett-ropogott szegény törzse. De élnie kell. Elmenne ő már szívesen, de a fejszések mindig kikerülik. Sokáig nem értette miért, és nem értették a társai sem. Nem volt olyan szép, és egyenes, mint a többi fa, mégis ő maradt lábon. Aztán egyszer, egyik lehajló ága meghallotta, amint arról beszélnek az emberek, hogy ő addig fog élni, ameddig egy villám belé nem csap, vagy megtámadja egy végzetes betegség. Híres ember ültette őt valamikor. Kata gyakran eltűnődött, hogy mennyire halványan emlékszik Molnár nénire. Ahogy hozza a patakból a vizet, abban mosott, mindent; ruhát, padlót. Sepri az udvart, a fűzfaseprű lazán szétágazó gallyaival, suhintásai nyomán tirhul a por, odább sodródik a hó. Zöld burájú lámpa ég a szobában, alig világit benne a huszonötös izzó, olyan a hangulat alatta, mintha a mesebeli zöldfényű lámpás fénye lenne; csoda azonban nem jön, sehol nincs csodatévő, parancsra váró manó; csak a néni szólal meg igen ritkán: valamikor hangszalag szakadása volt, azóta rekedt, karcos a hangja, s inkább hallgat.Erzsike gyakran mondogatta, mikor szóba került: piszkos a víz: nem szabad belőle inni. Mosni se. A többit elhallgatta, hogy feljebb a szomszéd utca végén, ahol kiszélesedik, hónaljig érő mély, odahordják nyáron a fuvarosok a lovaikat fürdetni, a környékbeli gyerekek a kutyáikkal együtt úsznak; és még feljebb sok gödörből odavezet titkon lerakott eternit csöveken a mocsok. Kata mindezt évekkel később tudta meg, mikor a hatalmas árvizek titkolhatatlanná tették a levezetőket; azokat az udvarokat árasztotta el legelőször a patak, visszanyomva a gödrök tartalmát.