 | ||||
| ||||
| ||||
Maradhattál volna még szemtanú,de feddhetetlenként el kell temetni:nézni, hogy lesz belőled porhamu.Vacogva, csaknem belegebedni.Ha meghalok, meghal velem az idő objektíve és szubjektíve is. ez a létező nincsmegszűnik. mert hiábaa sok-sok drága kincs,Hiányzol.Ott áltál kortalan,ősz végén szürkén, lombtalan,seszínű panelházak közt,szeretet-szomjasanTe nem érted. Én méginkább nem értem. Nincs szakadék két nemértés között, vagy ha van is: a függőhíd, a lengő, a sötétben bennünket összeköt.Huszonhat év, ahhoz elég kevés,hogy ijedten fölsikoltsak: „ Koponyámat ezüstpapírba burkolta a dér!”Pedig, hogy szerettem, átkozódtam, temettem!És nem magamért.Zörgő avarban sétáltam veled,hajadban szőkén csillogott a fény.Rád néztem, halkan azt mondtam neked:nagyon sajnálom, hogy már nincs remény.Ma visszanéztél rám: szép volt arcomon a fájdalom.Most már céltalan, mégis valahová,mögöttem zárt ajtók, előttem hiány,csak próba ez, még mindig álmodom.Ingó világra szült meg anyám.Alattam a talaj, mint ravasz mocsár,Úgy bugyog, s veszélyt.Nem tudhatta még, a Nap majd merre ragyog,S ma már azt mondta, pióca vagyok.csúf az ég zúg búg a szél Forró ajkadonTiszta gyöngyökCsend cseppekSzáraz porhó vágódik az arcba,s ha az ezernyi tűszúrás még kevés,a fagy kése is bordádig hatol,mint jól irányzott orgyilkos döfés;A tükör mögött üvegszemek,előttük csőszök szalutálnak -a modern kor felvigyázói.Talán a tél, a szél, az éjszakaTalán a csend utolsó versszakaVagy ennyi sem, mi itt maradHa szívünk végleg megszakadAz egyenruha kötelez -de meddig és mire?Álcázhatja-elomb és bokor klorofill-fényű békességevadászó macskák szemeinek zölden villanó háborúit?Zöldlombú árnyékként emléked követMint meredek hegyről zúduló folyam Szétzúzza érzésem, mint kemény követSodródó kavicsként utánad rohanbeburkolózom a némaságba mint lepkebábmíg halkan hintál tavaszra várvacsukott kagylóhéj morajló tengerbengyöngykönnyét magába zárvaUtána mindig január lesz,havas esők, lucskos szelek –egyedül kell, hogy elviseljem,nem melegedhetem veled.A labirintus én vagyok csaláshogy léteznék útvesztő bármi mása bikaszörny is énbennem lakikén álmodom vérgőzös álmaités én vagyok kit fel kell falniaén Thészeusz Athén királyfijamég szememben alszol el:kezem árnyéka forró testedenharmat gördül az arcodonsirály a szem:fehér hajó a tengerenHófödte tájon, túl ködfátyolon,végtelennek látszik a mező,hull a hó, s a fehér palástona kristály csipkeszél egyre nő.Megszökött az éjszakaPedig fel sem öltözött,Nem jön többé már vissza,Mert másokhoz költözött.Még túl hosszú a tél:ez január,s beláthatatlan a hóförgeteg.Világunk álma mély...Nem tudok aludni én,Ha nem fogod kezem.Üres, rideg az éjHa nem vagy itt velem.Csak megyek, bele a vakvilágba, az éjbe, arccal törve szélnek.Kanyarog ösvényem. Mindhiába, hiszen az utak: összeérnek…Otthonról jöttem és hazafelé tartok, csak nem tudom a helyet.Nem az a lényeg, hogy keresem, hanem, hogy van, aki vezet…
