Zsuzsi dala

Hideg tél volt. Az erdőben elbújtak az állatok, meleget kerestek, csak néha jöttek elő vackukból, hogy a nagy hótakaró alól, valami eleség után kutassanak. Legtöbbször üres hassal tértek vissza a helyükre, és nagyon várták a tavaszt.

A fák is reszkettek. Féltek, mert hol itt, hol ott tűnt fel az ember, és fejszéjével addig csapkodta testüket, amíg összeroppantak a fájdalom súlya alatt. A délceg tölgy még érezte nedveivel, hogy darabokra vágják, aztán minden elnémult körülötte, alig érzett, és alig észlelt valamit. Arra már nem jutott ereje, hogy búcsút intsen társainak, vagy hogy megnézze, mi történt az odvaiban fészkelő állatokkal. Végképp elveszítette barátait, és még könnyet sem ejthetett. Tudta, hogy valamikor, egyszer bekövetkezik, amit végnek neveznek, de ilyen hamar még nem akart elmenni. Mellette magaslott egy nagyon fenyő. Sokat mesélt neki, főleg akkor, amikor ő még csemete volt, és folyton panaszkodott, hogy túl nehéz a madárfészek, és hogy a fiókák zajosak, követelőzők. A panaszkodó csemetéből - az öreg fenyő szomszédságában -, dús lombú, erős karú tölgyfa emelkedett a magasba, a nap felé. Akkor volt boldog, ha sok madár fészkelt az ágai között. Az öreg szomszéd elnézte örömét és bölcsen mosolygott ezen. Ő soha sem panaszkodott, pedig nehéz volt már neki. Sok viharral megküzdött életében. Most már egy közepes erősségű széltől is csak úgy recsegett-ropogott szegény törzse. De élnie kell. Elmenne ő már szívesen, de a fejszések mindig kikerülik. Sokáig nem értette miért, és nem értették a társai sem. Nem volt olyan szép, és egyenes, mint a többi fa, mégis ő maradt lábon. Aztán egyszer, egyik lehajló ága meghallotta, amint arról beszélnek az emberek, hogy ő addig fog élni, ameddig egy villám belé nem csap, vagy megtámadja egy végzetes betegség. Híres ember ültette őt valamikor.

A többi fa elégedetlenkedett, hogy miért különböztetik meg, egy darabig susogtak, de aztán megbarátkoztak a gondolattal. – Éljen – mondták, és nem irigyelték, mert elégni, vagy elsatnyulni egy kórtól, úgyis fájdalmasabb, mintha kivágnák. Ma már fejlett a világ. A fejsze helyét átvette a motorfűrész, és egy-kettőre földre döntik őket:

- Ha menni kell, megyünk – sóhajtoztak a fák, de reszkettek, amikor látták, hogy közeledik a vég. És boldogan sóhajtottak fel, ha megmenekültek.

A mi fánk nem volt ilyen szerencsés. Most darabokban hever, ágaitól megfosztva. Pedig milyen büszke volt világéletében, egyenes törzsére és gyönyörű koronájára! Durva kezek dobálják fel egy autóra, aztán még arról a helyéről is elviszik, ahol született.

- Őt nem híres ember ültette.

Valamikor egy kismadár ejtett ki csőréből egy magot. A szél fölemelte, és röpítette egy kivágott fa tövébe. Puha talajra ejtette, ahol jól érezte magát. Az eső táplálta és a nap addig cirógatta, amíg úgy érezte, hogy már nincs maradása, mennie kell a fény után. –

A nagy autó, amely szétdarabolt testét szállította, egy ház előtt állt meg, és őt lerakták egy udvarba. Szépen, sorban helyezték el tagjait, és ott maradt egy egész nyáron át. Közben aszott, egyre szárazabb lett. Kérge meghasadozott, úgy érezte, hogy már semmit sem ér. A nap sugarai kiszárították, vége van, nincs benne élet, nincs benne jövő.

Egy nap, nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Aztán hideg lett, egyre hidegebb. A halomba rakott fa különös mozgolódást vett észre maga körül. Ölbe vették, és egy „Zsuzsi” nevű kandalló mellé fektették. Szépen, egyenként a hasába rakták, ekkor megijedt. Fényt látott felcsillanni. Ismerte ezt. A vég! Az erdőben is ettől féltek legjobban a fák, távolról látta már a lángot, tudta mi következik.

Kedves pár helyezkedett el a Zsuzsinak nevezett kandalló elé. Átölelték egymást és a felvillanó játszadozó sziporkákba néztek, majd egymásra. Arcuk piros volt, és szemükben visszatükröződött a láng, a fény. Ó, mennyire szerették egymást! Amíg kinn tombolt a hideg tél, az alatt a pár minden este Zsuzsi előtt ült a meghitt melegben. Néha verseket olvastak egymásnak. Máskor halk zene szólt. Aztán észrevette, hogy akkor ragyog legszebben a szemük, amikor szikrákat szór kiszáradt törzse, vagy ha hangosan dorombol, amint ég. Ekkor értette meg, hogy mégiscsak tud - az elmúlásában is - adni. Ettől a pillanattól olyan hangosan dorombolt, és olyan fenséges szikrákat szórt, hogy az ember és az asszony elfelejtett olvasni, zenét hallgatni. Egymást átölelték, őt figyelték, a lángot, a délceg fa utolsó üzenetét. Elvarázsolta őket, estéről-estére. A tölgy meg olyan boldog volt, mint még soha. Úgy ment el, hogy meleggel cirógatta az emberpárt, elkápáztatta őket, és szerelmet dalolt nekik.

Aztán kitavaszodott. Egy ölre való maradt még belőle. Már azt gondolta, hogy nem fogja többé érezni a meghitt esték szépségét. De egy áprilisi napon, még visszaköszönt a bolondos tél, még egy napra, egy estére. A maradék fa is bekerült Zsuzsi hasába. Az utolsó este volt ez, az utolsó szép pillanat… A pár elbűvölten nézte, az eddigieknél is szebb szikrákat, az ölelkező lángokat. Nem tudták, csak érezték, hogy valaki búcsút vesz tőlük.

Úgy megy el az életből, hogy emlékezteti őket, a szerelemben eltöltött téli estékre. Rájöttek végre, hogy ez a dal nekik szól! Ez a dal, az örök szerelem dala! Mert, amíg van ember és fa, van kandalló, és éreznek mindannyian – örök az élet, és a szerelem!

Bevégeztetett. Az idő felmelegedett. Elfogyott a kivágott tölgy. Az összegyűlt hamut a fiatal pár kiszedte a vasládából, ahová egész télen át gyűjtötték. Szétszórták a kertben. A szél belekapott, egy darabon magával vitte, de minden kis porszem, ami belőle maradt, visszakerült a földbe, ahonnan vétetett.

Oda, a puha, meleg földnek életet adni, ahol valamikor, valahol, egy kismadár kiejtette a csőréből…